Game room

A napokban újra beállt az ideális vizimentő időjárás: két napja nem láttunk napot, esik az eső, szakadnak a kábelek, üres a medence, biliárdozunk, és közben dől a lé. Sajnos, a rossz idő miatt a Comrad napi köszöntése is elmarad. Egyébként, minden este a sarkon lazul a másik szomszéddal, aki eddig minden beszélgetésbe benne volt, de még nem nagyon szólalt meg, csak piros kis dagadt arcával bólogat feszt, néha annyira, hogy becsukja a szemét. De biz ez így igaz, gondolja. Szóval, amikor hideg van, akkor ők sincsenek, pedig ők csak állnak, nem fürdenek, bikini, I'm freezing meg ilyenek. Talán azért hat rájuk is ennyira ez az idő, mert mindig csak az a téma (néha szavak nélkül, csak testbeszéddel), hogy push-push, vagy ha közelebb megyek, akkor push(i)-push(i), ami ugye kényelmetlenebb viharban, esőben, szélben. Azt kérdezgeti mindig, hogy csinálom-e itt, vagy hogy Szerbiában, vagy Oroszország vagy mi az, milyenek a push push lehetőségek, hisz-e még a fiatalság, van-e jövő... mármint a pushpush terén. Mivel, annyira érdekli, hogy itt milyen meg ott milyen, hogy néha már nincs kedvem válaszolgatni, amikor úgyis tovább kérdez, meg egyébként is úriember erről nem beszél. És akkor egyszer egy ilyen néhai alkalommal azt mondtam, hogy jöjjön el, és nézze meg. Azóta úgy fogad, hogy pushpush, aztán meg, hogy jön. I'm coming! Még nem tudtunk dátumot egyeztetni, de a tavaszt javasoltam neki, a párzási jellege miatt.

Amúgy bajban vagyok az időbeosztással, mert a Paco mostanában annyira mindenfélét mond, hogy mi mindent néz meg otthon, hogy van-e neki extra-fölösleg, például biciklija, mobilja, hétvégéje velem a három emeletes night clubban, albán barátjánál munka nekem, fülhallgató, jajj bocs, elfelejtettem, hogy jön a brother in low, kell neki a bicikli, let me think about a mobilról, az albánt föl kell hívjam, de utálni fog, mert szerbiai vagy...szóval, egyelőre semmi ajándék, de jó ez az igérgetés is, és legújabban mindehhez reggae szól egész nap, úgyhogy annyira positive vibration, hogy két tányér között kiterveztem előre négy évemet, a kontinensek kezdőbetűje, azaz ábécé szerint jön egyik a másik után. Na, mindegy a Comrad jön, meg időközben még kb egy hajó amerikai akar Szerbiába emigrálni, úgyhogy lesz itt üres hely, minimum a McDonaldsban és itt a sarkon a szomszédságban, ha valaki éppen ezt az irányt venné be...

"Close the kitchen"

A napokban azt gondoltam, hogy mostantól majd naponta írok ide egy rövidet, valami vicceset, mindenki jót röhög, hogy hahaha, néda milyen vicces dolgok vannak a Racka blogján... És akkor majd minden nap mindenki jókat röhög, mondja ezt a "néda milyen vicces dolgok vannak a Racka blogján dumát", én is egyre humorosabb leszek, egyatta poén lesz az egész Amerika.

Aztán inkább elkezdtem gondolkodni, hogy milyen kütyüt vegyek az amerikai pénzemet: hogy iPod, vagy iPad vagy még kisebb vagy még nagyobb valamit, és nem is írtam semmit, csak olvastam, hogy ennyi giga meg annyi dollár.

Akartam írni a szállásról, hogy ugye mi van most az inkubátór után, vagyis a visszaköltözés óta, ami már több mint egy hónapja megtörtént egészen más helyen, más módon, más népekkel élek. Aztán félbemaradt az is, mert jött ugye a vicces ötlet, hogy inkább kis vicceseket írok, kit érdekel, hogy hol lakok... De!

Pár napja, amikor ez a döntés végleges lett, történt itt egy olyan, hogy akkor mégis egy rövid tabló az új otthonomról.

A kéró neve az, hogy Pelikán apartment. Földszint, első emelet, második emelet. A földszinten a főnök, aki minden héten elköltözik, és jön helyette egy nagyobb főnök. Az elsőn mi, erről később részletesen, a másodikon az állandó főnök, az öreg Pelikán, aki mostanában már annyira majsztor, és hozzá annyira megiszik egy-két sört, hogy a csökkenő értelmes szavakkal arányosan a neve is redukálódott: öreg Pé, illetve legújabban csak Pé. Van a felesége a Katie, aki nem bizonyítottan szintén valami szeren van, mert állandóan remeg, ideges, és ugyanazt a szabályt szervezi tiszta erőből minden héten. Van a fiuk a Ned, akinek a szobájában, illetve egyáltalán a közelében erősen érződik, hogy idén legalizálni akarták New Jersey államban a marihuannát. És gyűjti a negyeddollárosokat. 

Egy másik második emeleti szobában vannak a törökök, akiket úgy mutatták be nekünk nagy örömmel, hogy megjöttek a magyarok. Van egy csaj, négyöthat faszi meg egy hajnyírógépük.

Az első emeleten vagyunk mi, egy szerelmespár, egy mexikói fickó, egy beach lifeguard haverpár meg a kitchen. Minden este tízkor az öreg Pé jön, és egyre érthetetlenebbül aszongya, hogy CLOSE THE KITCHEN!/KITCHEN!/CCHEN! ez azért van, mert egyszer valami hülye részeg (nem tudni, ki), elfelejtette kikapcsolni a sporhetot, és jöttek a tűzoltók. De reggel hétkor már megint jön, és OPEN THE KITCHEN! vagy nem mond semmit, csak kinyitja.
Kértem kölcsön a tök laza lifeguard elvtársaktól egy kábelt az iPodhoz, hogy föltöltsem. De én éppen indultam, az ismeretlen lány (néhány napja jelent meg) éppen sírt (amióta megjelent csak ezt csinálja), úgyhogy abban maradtunk, hogy majd, ha visszajöttem, átkopogok. Visszajöttem, átkopogok, semmi. Később hallok lépteket az szobájuk felöl/felé, na majd most, kilépek a szobámból, nem ők azok, hanem két rendőr. Ők is kopogtam éppen, pont úgy, mint én, de gondolom nenm iPod kábelért. Bár a végén nem derült ki, hogy miért... Úgyhogy el is aludtunk. 

Csakhogy, éjjel a Szöcske éppen megy a vécére, de ott éppen a szerelmespár veszekszik, ami megintcsak kb olyan megszokott, mint az, hogy az ismeretlen lány sír, csak ez nem néhány napja, hanem amióta csak itt lakunk. Az a baj, hogy a csaj orosz, és nem tud angolul, a faszi amerikai, és nem tud oroszul. És nem értik meg egymást bizonyos dolgokban. Na, ők éppen a vécében veszekszenek, úgyhogy kimegy a Szöcske, hogy majd megoldja valahogy, erre a teraszon (hajnali félnégy) az amerikai vizimentő kollegák éppen valami táskákat pakolnak ki az ablakukon keresztül. Megkérdik a Szöcskét, hogy mit csinál ő itt ilyenkor, ő megmondja a színtiszta igazat, el is hiszik, nem is kérdeznek egyebet. Ez a story. Ja, és a mexikói. Ő lakik még a mi szintünkön. Ő volt az elején a gyanús figura, mert amikor megismertem, szóval az első találkozáskor úgy mutatkozott be, hogy José vagyok, mexikói gangster, hard work, hard life. Aztán, most meg ő itt a legbékésebb figura.
Nagyjából ez. De szép a terasz, van kábeltévé, internet. Mikró meg frizsider a szobában, a clos the kitchen időkre. Vasárnaponként, amikor fizetünk, sosem értem, hogy a Katie miért nem vágja a kisújján a körmét...
Meg itt a szomszéd Rosie az egyik oldalról, a másikról meg a nemtom ki, aki úgy nevez, hogy Komrad, adott egy Bob Marley pólót, és ixox van tetoválva a nyakára. Még nen néztem meg, hogy melyik nyer.

Megkezdődött a Dombos Fest!

Ez a szöveg már a Dombos Fest előtt megkezdődött. Főleg a cím.
Amikor sikeresen elvégeztük a vizimentő tanfolyamot, ahol legjobban azt tanultam meg, hogy a plitak az sekély, akkor jött a kaptuk az egyenruhát. Ránéztem a kollegákra, akik már ilyenkor tudták, hogy föl fognak mondani, "de azért a pólóosztásra eljöttek".
Aztán, amikor a rövid AC-ben töltött életemben, azaz az egyetlen délutánon, amikor még azt hittem, hogy ott fogok lakni 3akár napnál tovább, gyorsan összabarátkoztam a pincében élő lakótárssal. Ő egy kolumbiai származású hulladékgyűjtő, és állítólag iskolabusz sofőr. De én csak a mindenféle fémjeit hajigálva láttam. Segítettem is neki. Ezért kölcsönadta az egyik bicaját (előhúzott néhányat a hulladék mögül), hogy használjam, amíg itt vagyok. Ő nem bicajozik. Ha majd nagyon megtetszik, akkor meg is vehetem. Gyorsan el is mentem bicajozni egyet az óceánpartra. Az egész olyan hirtelen, aztán gyorsan kifordulok az utcából, és hirtelen az jutott eszembe, hogy megyek a Dombosra port locsolni vagy sarat söpörni, vagy jött valaki, behajtott vagy nem fér ki vagy küljem ki, vagy vezessem oda. A ház tele haverokkal, de nekem már mennem kell, már ott kéne lennem, úgyhogy bicajjal megyek, majd ott felejtem, vagy nem találom, azt se tudom hova tettem, ja, a Virág hozott kocsival.
Aztán átköltöztünk ide, és amikor először dolgoztam egyedül... Ültem, és/azaz dolgoztam. Nem is, hogy ülve dolgoztam, hanem úgy ültem, hogy az maga volt a munka. Akkor megláttam, ahogy a Fitykével egyik éjjeli őrködés hajnalán megláttuk a Sanyi vezért. Hallottuk is a kistraktorját. Gondoltuk, hogy totál összevissza lebasz majd minket, hogy ez nem munka, ez nem dolgozás, ez nem dolog. De kiderült, hogy nincs is ott, csak éppen közösen trippeltünk, vagy nemtom mi volt éppen a dambószleng az ilyenre akkor. Gyorsan föl is másztunk a hidroforra, most meg itt ülök egy emeleti medence mellett.
Akkor utána fölvettek az étterembe mosogatni, ahol első nap úgy elmosogattam, hogy közben kitakarítottam a raktárat, megmostam az ablakokat, szemétszedés, asztalmosás, padok, székek, poharak meg minden mást, amiről meg eszembe jutott, hogy 10év Dombos crew után ezek után még elvihet Orahovóra is a sátorért. Ez alap spiritleader training.
Aztán hazajövök, a Pelikán Panzióbaba. És akkor veszem észre, hogy az alak, akit csak Öreg Pelikánnak hívunk léceket fest a teraszon. Na, mondom, még ez is. Aztán látom, hogy két foga van, közte a cigi, kopaszodik, egész nap dolgozik, nem iszik, csak néha egy sört, a nőket úgy is érte, ha törökül beszélnek, elvágott farmernadrág, mondhatnám, "hosszúrövidnadrág", és be van rúgva, mint mindig. Kérdezek valamit - nem emlékszem mit, ő válaszol valamit - nem értem, hogy mit. De nem úgy, hogy I don't understand you, hanem totál artikulálatlanul motyog. Viszont dallamosan. Én ilyenkor ilyen igen és nem irányba is rázom a fejem, és csak annyit mondok, hogy fúúúúúú (fújtatom, pontosabban). Akkor ő meg, hogy yeah, yeah, és megint motyog.
Mielőtt ezeket így összeszedtem, igazából először csak annyi jutott eszembe miközben ezek történtek, hogy mindenről a Dombos Fest jut eszembe. És akkor kezdtem el gondolkodni, hogy kb mégis mi mindenről. Ennél biztos többről, de nemtom miről még. Mondjuk, a hülye, értetlen amerikai teenagerekről a régi VIFÓ-s székdobálások. De, aztán nem jutott eszembe több, mert sokszor csak annyit látok egy napomból, ha visszagondolok, hogy ülök.
És akkor rájöttem: az történik, hogy annyi éve kezdődik meg nekem ilyenkor a Dombos Fest, pontosan így június végén, hogy reflexből kijött rajtam a dombos hangulat. Semmi homesick, ez sem az, hanem pavlov-effect. Úgy viszont nehezen fönntartható ez az érzés, ha egyik élmény után sincs egy hideg sör meg tábortűz, vagy legalább egyik vagy valami harmadik.

Jó astét!

Nem csak azért, mert itt ma volt az Independence Day US, és mindenki már délután 5-kor kiült a kisszékével az óceán-partra, hogy jó helyről nézhesse a tüzijátékot este 9-kor - igaz, volt aki 8körül már aludt, de jó helyen volt. Amúgy az atrakció itt Ocean Cityben, gyengébb koreográfiával indult, mint a dombosi újéves vagy a topolyai Tolerancia táboros, úgyhogy a Szöcskével mi végig se néztük, mert láttunk ár ilyen, nem ezért jöttünk, meg főleg nem azért, hogy elhaljon a nyakunk...Aztánmeg hirtelen tele lett az ég színes fényekkel, és bumm, kész.

Szóval, nem azért írok éppen ma, mert ez éppen ma volt, és ezért mindenki, akinek csak van, fölhúzta az amerikai zászlós bikinijét, fürdőgatyáját, papucsát, napszemüvegét, pelenkáját, amerikaifocilabdáját, törölközőjét, és mellé, ha érkezett, akkor gyorsan berúgott... Vagy csak crazy old guy volt, és egy kínai fazonú boltban megvett egy olyan amerikai zászló+talp elektronikus berendezést, amin ha megnyomta a gombot (miután a tarkómhoz nyomta) elkezdett szólni az amerikai himnusz, a zászló pedig hullámzott meg kattogott. Aszontam, hogy Great!Waving, singing. bravo! nemtom, értette-e, vagyis, hogy mondtam-e valami értelmeset, de tovább nyomta, és elsétált. Szép emlék lesz.

És azért se éppen ma írom ezt, mert a Joe-nak, a kollegának ma megjött az áram, a power egy hét után a házában. Itt ugyanis mostanában olyan viharok voltak, hogy egy-két fa kidőlt, egy-két városban nem volt áram egy hétig, és ezért, például a Joe egyik nap (vasárnap) telefonált, hogy helyettesítsük már legyünk szivesek, mert ő már nem aludt három napja, mert nincs áram, és ezért nincs légkondi, és ezért ő nem tud aludni, és így meg nem lehet dolgozni és élni se. Mától ő is újra jókat alszik, de előbb a mindenféle gépek nyomkodásával ünnepelte a függetlenséget. 

Szóval, ez sem épp a legfőbb ok, de még a cím is átverés, mert az sem igazi ok. Egyik nap (kedden) nézem éppen az egyik alak hátát, amin egy sas meg egy amerikai zászló van, és semmi más. De annyira semmi más, hogy más rá se férne. Éppen nézem ezt a tele hátat, hogy ez aztán a patrióta, meg se mondom neki, hogy én itt egy szerbiai magyar gyerek éppen stekkelem haza az ő green dollárját... amikor ő odaúszik, hogy hauduing. Ebből, az lett, hogy én mondom, hogy így meg úgy (ahogy Kanizsán egy öregasszonytól tanultam), amire ő megkérdi, hogy német vagyok-e, mert az akcentusom miatt ő asziszi, hogy, vagyis hát szerinte én német vagyok hótziher. Mondom, hogy nó, én szerbiából vagyok, de actually Hungarian. Ő is. Ő is magyar. Nem is akármilyen, hanem egy igazi ötvenhatos escaper fia. Bárc(z)i. El is úszott onnan az amerikai zászlós-sasos hátával, nemsoká meg jött is a fiával, a Kennel, aki azt mondta, hogy Jó astét! Az öregapja éppen akkor tanította, mert fölhívták, hogy itt egy magyar. Hát, így a cím. 

De, amiért ez itt megelőzi azt a sok mindent, amit le akartam már ide jegyezni, az az a dolog, hogy most egy hónapja, hogy fölültünk a NY-AC buszra a Szöcskével meg a két akkor még friss spannal, és aztán keződött minden. Már alig emélkeszem, hogy mi volt tegnap, de az első napok még mindig frissek. Itt már egy kis vihar meg ötvenhatos az új így néhanapján, de egyébként csak úgy múlik egyik nap a másik után.