Have fun

Amikor még börtönben voltam, mondta José, a mexikói lakótárs, és mondtam én is valami ilyet kb két-három hete erre a szigetre. Azóta többször is kijutottam, és ha már nem is éreztem a szigetünket börtönnek, a hídon túli világot szabadságnak neveztem. Először volt a legérdekesebb. Egy hónap után (én egyszer kiruccantam New Yorkba, de az nem számolva) először hagytuk el a várost. Nincs szabadnap, főleg nem közös szabadnap a haverokkal... de azt mondta a matori Joe a medencén, hogy we need to have fun, vagy valahogy így, és elkocsizott minket az öt híd egyikének a túloldalára, Somers Pointba. Ő korán fekszik, hazafelé majd megoljuk, kaptunk szépen egy kis zsebpénzt, mind a kettten (a Sebastijan nevű sorstárssal mentünk), kicsit körbe vezetett, hogy itt a kórház, itt a kocsma, szesztek.

Az est igazából egy szombat este, kocsma, diszkó, sör, nők, pincérek, hugyozás az utcán. Nem lehet hipphopp stílust váltani. Van egy kép, ami inkább mutatja azt, hogy elég szar a fényképezőgépünk, de eredetileg arről szól, hogy milyen fasza pult van a kocsmában, olyan igazi amerikai, kb a kocsma hosszával egyenlő, jobbról és balról csajok, szemben valami sportcsapat mezében egy sportcsapatnyi csaj, a pult mögött sör két dollárért. Fél sör: ne mogu da verujem, egy hónap után végre...., másik fél sör: néha csönd, hihetetlen érzes, kicsit fáj is, hogy ilyen kétdolláros sör, meg ezek a mindenfelé nők, akik egyáltalán nem jónők, ekkora öröm, hogy ennnyi, és akkor húú, szabadság. Na, de annyira nem fáj, mert a zsebpénzből futja még egy-két sörre, a nők jönnek maguktől, az egyik először szervezi a barátnőjénél az éjszakázást, aztán meséli, hogy ő a gyerekeinek minden elmondja, hogy kivel van, és ez cool meg fair, de ő már unja ezt, keresi az igazit... én közben lerakom a maradék sörömet, és megnézzük a többi kocsmát is, ő is keresheti tovább az igazit, ne múljon hiába az idő. Másik kocsma még amerikaibb: szombat éjfél, sör, kaja, baseball minimum 6 tévén, közben egy zenekar Sweet home Alabamát az egyik sarokban, egy tévé sincs a közelükben, úgyhogy egy másik nap, egy másik kocsmában, egy másik sarokból, egy másik zenekartól hallgatom meg a Sweet home Alabamát. Aztán még néhány kocsmával odébb éppen kérdezem a csajt, hogy ezek a barátaid, ugye?, amikor azt válaszolja, bár azt sem tudom, miért kérdeztem, hogy áááá, az a csaj a tesóm, hihi, a fiú meg a férjem. Másnap találtam egy közös képet vele a fényképezőgépben. Meg aztán egyet férjestűl is.

Nagyon közvetlen mindenki, majdnem senki nem tudja, hol van Szerbai, és majdnem mindenki le is szarja. Ez egy kis város, lokál arcok és mi, semmi különös, de örök emlék.

Hazafelé stoppoltunk. Azt hiszem, a zsebpénzt leginkább a "hogy legyen a buszra" célzással kaptuk, de így jobban be tudtuk osztani, mindet a szabadságra költöttük, aztán meg maj biztos buszozok, há. várom az esőbe. há, fővesznek, lássák, hogy hülyék, áznak, na.

Kevesebb mint egy perc alatt lett is fuvar, a nagy postáig vittek.

Azóta kipróbáltam még két hidat, azóta lett bicaj is, és az már szabadság.

Azóta autóztunk a matori Joe-val még egyszer. Elvitt minket egyik este egy bevásárlóközpontba, hogy lássunk olyat is. Na, láttunk. Olyan volt, mint a kiránduláson hazafelé a Teszkózás.