Pancake mix

Az egész út egyik fő előzménye-előidézője Kovács Hédi. Erről bővebben később. Most annyi, hogy pancake mix. „Két dolgot okvetlenül próbálj ki: Dunkin Donuts és pancake mix, vagyis abból palacsinta.” Megvolt. Mindkettő. A fánkot a Joe adta, a pancake...

A mosogató munkahelyem extra. Igaz, nincs szabadnap, heti 7 nap, végig állok, gyorsan, faster, faster...olyan igazitt, munkaféle munka, amibe ki is lehet fáradni. De ettől még nem extra. A főnökkel dolgozok együtt. Mind a kettővel. Így natúr, ettől sem extra, csakhogy ők (Paco és Olga, mexikói és fehérorosz) szintén J-1 vízummal kezdték egyetemista korukban, aztán most meg étterem, szerelem, éppen csak még kids not yet. Még ettől sem olyan halálextra, attól viszont igen, hogy Paco, a főnök-szakács minden nap valami új, vagy amerikai vagy mexikói specialitást specializál nekem ebédre (lehet, hogy ez még valami állati ösztön, hogy ilyen hálás vagyok a kajáért). No, ott volt a pancake. Éppen csak csoki van sütve a tésztába, illek megkenni vajjal tetejét, ami már eleve porcukros, aztán arra egy kis juharszirup, és hogy egészséges legyen, kérhetsz rá gyümölcsdarabkákat. Én ilyen ettem, remélem ezt kellett kipróbálni.

Itt dolgozik velünk még a Rosiem aki egy tipikus amerikai filmbeli hülye szomszédasszony tipus: feszt ugat, unalmas, ronda, kövér, és tényleg a szomszéd házban lakik. Meg a Mary. Ő laza. szeplős, amerikai, néha sexy, szeret nekem kávét főzni, de csak egyszer engedem neki, utána aszondom, hogy NO, THANKS, ,utána meg, hogy NO vagy hogy NO, NO, NO. Van még egy csaj, de ő csak néha van.

Egész nap 70’, 80’ évek jazz slágerek, és egyéb evergreen szerelmes dalok. Ez is extra. Amúgy, a Paco a legjobb informátorom, meséli a haverjai eseteit, és olyankor jókat nevetgélünk az embercsempészes, rendőrlefizetős, utcai lövöldözős, hamis papíros sztorikon. Gyorsan múlik ott az idő.

Are you hiring?

Ez a vizimentő meló pelenka, úgyhogy simán befér mellé egy plusz munka és azzal egy kis plusz pénz is, gondoltuk, úgyhogy elmentünk munkátkeresni. Az itt annyira egyszerű, hogy bemész a kiszemelt üzletbe, éttermbe, hotelbe, vagy sorba mindbe, és aszondod, hogy ARE YOU HIRING?. Kb 50 százalékban YES, de kb nulla százalékban összeegyeztethető a munkaidőnkkel. Ezért hát, szétnéztem a neten is. Találtam egy security melót egy night clubban, AC-ben. Jól fizet, hétvégi munka, én hétvégén pont szabad is vagyok, fasza. Elbuszoztam a megbeszélt interjúra. Mondtam a buszsöfőrnek, hogy álljon már meg a klub előtt, úgyis útbaesik. Meg is állt. Az autópályán. Aszongya, take care, this is the highway. Mondom, OK, THANKS (minden ezt mondom,...hát mit mondjak?, max azt, hogy FUCK). Átszaladok, beérek, hívom a főnököt, mondja, hogy keressek egy kopasz, kitetovált alakot. Megvan. Ott ül velem szembe. Ad egy papírt, rámutat egy ajtóra, kinyílik a szája: menj be, töltsd ki! Bemegyek. Bent húsz meztelen nő, egy-kettő a rúdon, a többi csak úgy kóbászol le-föl.

 Remegő kézzel kitöltöttem...aztán másnap fölvettem egy étterembe dishwashernek.

Work!

Az Ocean Colony hotel igazából nem is annyira hotel, vannak akik egész évben itt laknak, ső olyanok is, akiknek saját szobájuk van itt.  Leginkább kedves emberek, de kicsit fura, hogy mindenki itt volt már előttem, És itt is marad.

A költözés napján, illetve az után néhány órával megkezdtem az első munkás hetet.  A munka attól kezdte ugyanaz: ülök én, ül melettem a Joe, süt a nap, az emberek napoznak, fürdenek, esznek-isznak, mi ülünk, süt a nap. Ha kicsit jobban süt, akkor arrébb tesszük a napernyőt. Közbe kötelezően rajtunk az egyenruha. Van egyenruhánk: piros gatya, vörösköröszt jeles és guard föliratú majica és újatlan majica, és ugyanilyen trénerka (alsó, fölső). Trénerka! A hidegebb napokon, amikor 5-6 óra egyhelybenülés után fölhúzom, olyan hülyén éreztem magma, mint amikor elkezdtem dadogni élőben a DunaTV-ben. Tudod, hogy ott kell maradnod, de te már hülyének vagy nézni, és úgy is maradsz, nincs harmadik.

Első nap nem volt napszemüvegem, 10perc után elmentem venni egyet egy dollárt (szokásosan egy total idétlent, hogy a hosszú trénerkához jól álljon). Másnap azért még fájt a szemem.

Intermezzo: június 29-én 105 Farenheit, azaz kb 40 Celsius volt délben. Ezt csak most azért, mert éppen akkor írtam, és épp érzem, hogy elég lazán tombolt a Nap, reggel 8-kor viszont az ég még koromsötét volt, villámok meg ilyesmi. Ilyen itt a klíma. A levegő elég nehéz, de az ocean breeze fasza.

Van egy dobozunk, amit keep dry and clean. Abba van a log book meg a ph mérő folyadék és a másik izé-valami teszteléséhez a kémia. Az a fő feladat, amikor tesztelünk: mintát veszünk a vízből, beledobunk egy tablettát meg csöpögtetünkegy kis piros levet, megrázzuk, megézzük a színét, aztán ez alapján beírjuk a számot a bookba. Becsukjuk, eltesszük, aztán két óra múlva megint.

Az első itteni ismerős a Joe. Igazi, tipikus amerikai: hiperaktív, diszleksziás, memória problémája van, csak angolul ért és beszél. Gyógyszereket szed már 5-6éves kora óta. Amiben nem tipikus, hogy a szüleivel él, fogalma sincs semmitől, ami a külvilágban történik. Abban sem tipikus, hogy tudja hol van Európa, és már volt is ott. A Joe amúgy leginkább hallgat, de ha elalszok, akkor csettintget, hogy WORK!

A zárás még a nagy kihívás. Akkor minden kulcsot dugdosunk mindenhova, aztán mikor semi se nyílik, akkor hazamegyünk. Ha a gyerekek ugrálnak, vidámak, vidámkodnak, jól érzik magukat, akkor szólunk nekik, hogy azt nem szabad. Ez nem jó. De fütyülni, és azt kiabálni, hogy ADULT SWIMM!, az jó. Akkor thirty minutes csönd van. Vagy inkább 25, mert utána jönnek a gyerekek, hogy mikor van már vége? mikor? vége van már?

Van még egy fütyülés. Az a legjobb. Azért élek. Amikor vihar van, vagy legalábbis villámlik, akkor fütty, és ordítás: CLEAR THE POOL!, aztán megyünk a game roomba biliárdozni az utolsó dörgés után félóráig. Persze, fizetett órák ezek is. Like a boss.

Vannak kis aranyos-unalmas ksilányok, és vannak az ő aranyos-unalmas kis barátnőik, akik Dzsódzsónak hívnak. Meg van a barátom a Joseph, aki original olasz. Bár ő már itt született, de szereti Európát, volt is már ott, tanult is ott. Tud hasonló olasz fazonokat az ő idejéből, mint a bez karte otthon. Meg van egy extra milf, akinek egyszer megmentettem az életét (majdnem a fejére dőlt egy napernyő), de semi hála, csak a tenkjú. A napi intím kapcsolatunk, hogy az értetlen fiat visszaküldöm hozzá, vagy szerbül belé.

A többiek vagy öregek, vagy gyerekek, vagy jó nők, de gyerekek.

Ezt heti ötször 8 órán át.

Diet Coke maybe aka Dry Town

Ocean Cityről Wikipédia nélkül. Ahogy már írtam, dry city, ami azt jelenti, hogy nincs alkohol. Előtte még soha nem hallottam ilyesmiről. nem is gondoltam, hogy létezik (főleg nem egy kaszinóváros melett), most meg éppen egy ilyenben lakom. 

Ha kocsma és egyéb ilyesmi nincs is, van azért vagy húsz templom, amelyek negyedóránként szebbnél szebb harangjátékkal teremtenek égi összhangzatot. Mivel, nem a kocsma a minden, bemegyünk mi mindenhova, ahol barátkozni lehet, de sietni kell, mert minden bezár kb éjfélkor.

Úgy saccra Topolya méretű, lélekszámú a hely, csak van egy gyönyörű óceán-part és mellette a sétány. Minden ház (leginkább faház) egy-két emeletes, lobog rajtuk az amerikai zászló, mindenki a Philiesnek szurkol, ide járnak Pittsburg és Philadelphia gazdagjai. Az óceán az utcánk végén hullámzik, úgyhogy egész nap érezni az ocean breeze-t. Sok a hotel és az étterem. Találtam egy színházat és egy könyvtárat, amikbe be is mentem. Meg két bevásárközpontot, amik nagyon drágák. Minden nagyon drága ott: két alma két dollár, fél liter víz másfél, egy liter Cola egy dollár. A Cola a legolcsóbb üdítő-frissítő. Sikerült gyorsan találnunk egy orosz sör dillert, egy dollár egy dobozos sör. Első alkalommal ingyen ihattam. Azóta még nem beszéltünk. Mindenki hatalmas autókat vezet. Sok a kövér, de sokan futnak és szörföznek, úgyhogy szerintem ez egy kb alacsony átlagsúlyú város. A Boardwalk olyan, mintha minden nap búcsú lenne – ja, időközben megváltozott a kép: a néptelen sétány tele lett, amint végetért a tanítás, és megjöttek a turisták. Gyanús, hogy a sok jó nő is leginkább most ballagott el valamelyik általános iskolából. A korombeliek már leginkább dolgoznak, máshol élnek, vagy nem jó nők. Van két óriáskerék és egyéb mindenféle csorompölő fémcirkusz, amin le lehet csúszni, meg ilyenek. Néha van vihar, az elég kemény így az óceáni széllel, hullámokkal, villámokkal. Én ezt speciel nagyon szeretem, majd a Work témánál kitérek rá ,hogy miért. Főtér nincs, minden párhuzamos, semmi kishegyesi hatás. 
Egyéb helyekről külön, részletesen.

Maffia choose

A cím Rufinától származik, a maffia játék hostjaként így vezette le az egyik kört: CITY GO SLEEP, MAFFIA WAKE UP, MAFFIA CHOOSE BANGBANG...

A negyedik amerikai ébredést nagyon vártam, hogy elhúzzunk ebből a dry cityből, azaz Ocean Cityből. Reggel jöttek is a truckok, bedobáltuk a cuccokat, átpakoltunk AC-be, berendeztük a szobát, találtam netet is benne, kimentünk a Boardwalkra. Végre, emberek (OC-ben, ahol egyébként sokkal szebb a sétány, senki sem sétált rajta), utcai zene, buli, a kaszinókba józanok be, részegek ki. Fények meg minden, amit vártam. Amerika! Így már más, el is múlt gyorsan a 4napos letargiám. Visszaérünk az esti sétából, ott a Dragan manager, akiről kiderült időközben, hogy supervisor, és nem az ügynökség, hanem a cég embere. Szóval, ott a Dragan, és Szöcskére, Sebastijanra és rám mutat. Mi vagyunk az a három, aki visszaköltözik OC-be, mert ott is van két medence, amit őrizni kell. Tudtuk, hogy hárman mennek oda, de volt egy önkéntes, meg aztán hittünk benne, hogy Szöcske basszuskulcsos meg Fenderes tetoválása és a főnök basszusgitáros fia kapcsolat ott tart majd minket. Ennyi volt az öröm. Hétvégén még ott laktunk a többiekkel (összesen tizenhárman vagyunk a szerbiai vizimentő elitalakulatban), kocsival hordtak minket dolgozni, hétfőn költöztünk.

Az első munkanapon megismertük az amerikai kollegánkat, Joet, akivel azóta együtt őrizzük az Ocean Colony nevű hotel medencéjét. Második nap, ami nekem azonnal szabadnap, ismét elmentem OC-be, hogy lakást keressek. A rossz emlékek miatt nem akartam visszaköltözni az inkubátorba. Találtam egy, a munkahelyhez közelebbit, 5dollárral drágább a heti bérért. Másnap reggel beköltöztünk, és mentünk is dolgozni.
Ennyi a kalandozások kora, ezután már minden status quo.

Are you choking?

Négy napot éltünk Ocean Cityben. Napközben fürdés az óceánban, foci a kazah lakótársakkal (Szerbia -Kazahsztán 15:5), maffai társasjáték az orosz, moldáv, indonéz, makedón, amerikai és horvát lakótársakkal... (Itt már örök barátok lettünk a kazah nagyarcokkal: Sultan és Aman illetve az orosz és indonéz csajokkal: Rufina és Lin Lin). Úgy neveztük ezt a helyet, hogy etnikai inkubátor. Itt angolul még csak minimál stílusban beszéltünk. Ezekban a napokban váltottunk át egy másik világnyelvre, da nam ceo svet razume. 

Továbbra is tömegesen aludtunk, szekrény nem volt, meg munka se, úgyhogy balance. Esténként jártunk be edzeni AC-be. Ott szereztük meg az amerikai vörösköröszt által elfogadott szabvány szerinti vizimentő engedélyt. Egy próba-úszás, egy víz alatti, egy súly kiemelés a víz alól , és kezdődött a mentési gyakorlat. A legjobb rész az volt, amikor a rescue tube-ot a mellünkhöz szorítva kellett ugrani a vízbe, és azt ordítani, hogy CLEAR THE POOL! ezt mindenki nagyon jól csinálta. utána valaki fulladót játszott, valaki mentőt, és húzgáltuk egymást a medence széléhez. Jó csapatépítő játék lenne pl Dombos Festen. Utána, mivel a vízi fulladók már biztonságban voltak, megtanultuk a CPR-t, azaz az újraélesztést, ami úgy kezdődik, hogy megkérdezzük a fuldoklót, hogy fuldoklik-e (ARE YOU CHOKING?), persze ezt is üvöltve, aztán, meg hogy I’M A LIFEGUARD, CAN I HELP YOU?, és ha YES, akkor kezdjük újraéleszteni. Ha nem akarja, akkor nem kell vele szenvedni. Harmadik nap, az edzés után megkaptuk az egyenruhánkat, és azzal, hogy lesz még gyakorlat meg elmélet, szombaton már csinálhatjuk élesben. Negyedik nap a költözés miatt nem kellett edzeni, csak egy 8órás dvdt kellett volna megnézni, de úgy döntöttünk, hogy az már úgysem segít rajtunk. 

Are here Serbs?

Megindultunk a New York(NY) - Atlantic City(AC) Greyhound busszal. Az a legolcsóbb. Gondoltam, nem esemesezek, ha már Amerika: van wifi a buszban. Nem tudok kapcsolódni a Greyhound hálózathoz, de bejön még legalább tíz mrezsa. Olyan érzés, mint amikor Újvidéken keresgéltem a lakásban a lopható netet. Itt sem adtam fel, de mire bejött egy, már elhaladtunk a jeltől. Úgyhogy, küldtem haza egy smst, hogy minden rendben, útban vagyok Atlantic Citybe, a fiúk, akikkel jöttünk tudják a címet, ahol lakunk (fura, hogy nekünk nem mondta senki), úgyhogy kb két óra múlva az új otthonomban, ágyban pihenek ki a hosszú utat. Ez olyan szép, nyugodt sms volt, és a kollegák is olyan szépnyugodtan aludtak, hogy úgy döntöttem, ebben a nagy nyugalomban minek írjak a managernek smst, úgyis tudjuk, hogy hova megyünk...

Egy kb végtelen alagút vezet NY államból NJ államba. Én még a végtelen vége előtt elaludtam. Néha fölkeltem, sehol semmi, totális sötétség, éjszaka. kb 24óra után eljött az első éjszaka. Végre. Legközelebb arra ébredek, hogy a GTA vagy San Andreas vagy valami más lövöldözős-káromkodós játékban vagyok, mindenhol hatalmas világító föliratok, az utcákon magassarkós fekete nők dőlnek a falnak, egy limuzin fordul be éppen előttünk az utcába... Eszembe jutott az ügynökség reklámszövege: kaszinó, kurvák, kokain. Így körvonalazták ezt a munkát, vagyis a várost. Meg, hogy könnyű plussz-munkát találni, és állandóan buli mindenfelé: ludilo.

Fölrázom a többieket: ej ljudi,  Atlantic City ! Persze, már mindenki ébren,  éppen csak nem tud megszólalni a látványtól. Leszállunk a buszról.

Indulunk a szállásra, de a magabiztos kollegák elfelejtették a címet. Nekem ki van írva, meg van nyitva a googlemaps tab, merthogy ugye már leküldtem a családnak, hogy hol él majd a Jocika...minden. Totál föl vagyok készülve az új otthonra. Csak azt nem tudjuk, merre induljunk. Föl akarom hívni a manager Dragant, de kiderül, hogy ez nem az a szállás, amit a cég szervezett, hanem amit a kollegák privát szerveztek. Fasza. Utcai netlopás, googlemaps, odaérünk, kopogunk. Kijön egy álmos alak, Rajko kollega kérdi, hogy ARE HERE SERBS? Az mondja, hogy NO, és becsukja az ajtót. Na, akkor most hívjuk a Dragant. Mivel, nincs mobilunk amiről fölhívhatjuk, éppen jó, hogy kiesik a szomszéd ház ajtaján egy totál kész arc, aki bár beszélni már nem tud, de megérti mit akarunk, és kölcsönadja a mobilját. Dragan jön, a Tropicana előtt találkozunk. Ott még pár kurva meg limuzin, aztán a Dragan, berakjuk a táskákat, megállunk enni a Wawaban, ahol nyomkodni kell egy monitort, és szendvics lesz belőle, Nem finom, de érdekes. Meg tonhalas. Nem fogok éhenhalni, legalábbis ma még nem. Kaja közben kiderül, hogy nem AC-ben lakunk majd, hanem Ocean Cityben (OC). A házban nincs már nagyon hely, már mindenki itt van, csak mi nem. Na, azért még beférünk: fölmegyünk egy emeletesház padlásszobájába. Csöndben, mert már alszanak. Négyen. Meg jöttünk mi négyen. Összesen három ágy. A meglévők mindnyájan egy franciaágyon, mi osztjuk a maradék kettő nemfranciát. Annyi derült még ki aznap, hogy munka még nincs, szóval nem kell korán kelni.

Snack

Szurcsinből négyen repültünk egy géppel, illetve eggyel Zürichig, és onnan egy másikkal Newarkig. Az original társam, a Szöcske még soha nem repült. Én egyszer. Elismételtem a nővéremtől hallott nyugtató dumát, amit másfél éve Malmö felé mondott nekem a gépen. Amikor éppen a vicces szövegrésznél tartott, fölemelkedett a gép, és az arcomra ragadt a mosoly. Megpróbáltam ugyanígy lejátszani, de Szöcskének ez nem volt elég, bedobott egy 8órás „utazás-elleni tablettát” is. Mondtam neki, hogy a repülés semmi, én csináltam már, másfél óra, észre sem veszed. Óceán fölött még én sem voltam, de az gondolom, ugyanolyan semmi, csak nyolcszor több.

A repülés-élmény tényleg semmivel sem keményebb, de, ahogy gondoznak, etetnek, itatnak, eltotyogsz időnként  a wcig meg vissza,  hat óra után kezdett kritikus lenni. Úgy éreztem magam, mint egy bojlerpulyka, amit egy ketrecben hízlalnak a megfelelő mennyiségű megfelelő táppal. Annyi fény, amennyi kell, szorakoztató filmek, nyelvtanulós játékok... Szóval, az egész nem nagy valami, mármint az, hogy repülsz. De az, hogy ez a beállított hőmérséklet, etetés, itatás (egy guruló asztalon szólgálják, ami kicsit olyan talicskából a vájúba érzés) mind azt juttatta eszembe, amikor a disznók mozdulatlanul élnek, híznak, aztán ha ki is engedik őket, már nem tudnak menni, mert soha nem mozdultak... Lehet, ez már kicsit túlzás. Ennyit erről. 

Este értünk Newarkba, de NY annyira fénylett, hogy nappalnak tünt. Itt végre összebandáztunk a másik két kollegával. Beálltunk az emigráns-ellenőrző sorba, ahol egy olasz nevű rendőr unottan, fáradtan jól leszart minket, talán már aludni akart, vagy nappal is ilyen, nemtom, de úgy mentünk át, mint a szerbiai vámellenőrzésen Röszkénél. Mondta a nevem: Rákk! – pont így mondta néhány éve egy bicajozáskor a román határőr is. Akkor éltem át először időzóna váltást. Akkor ez annyira meglepő, annyira furcsa volt, most meg annyira semmi, pedig én éppen, hogy direkt akarnék egy erős elveszettséget, meg mindent, amit ebbe beleképzeltem..., hogy azt hiszem, a romániai utazáskor erősebb jetleg-em volt, mint most. Szóval, az emigráns státusz meglett gyorsan: egy pecsét meg egy legyintés. Még talán hallottam is valami ájde-félét.

Aztán itt még volt egy két jel, amik az egyetlen irányba mutattak. Követtük őket. Innen az volt a következő információnk a managertől, hogy „picsite na port authorityja). Mivel nem tudtuk, hogy az merre és hogy, odamentünk megkérdezni egy salterhoz, amiről kiderült, hogy direkt azoknak van, akiknek fogalmuk sincs hol vannak, hogyan kell innen kijutni... Megkaptuk az infót, elhagytuk a repteret, megtettük az első lépéseket amerikai földön.