Szurcsinből
négyen repültünk egy géppel, illetve eggyel Zürichig, és onnan egy másikkal
Newarkig. Az original társam, a Szöcske még soha nem repült. Én egyszer.
Elismételtem a nővéremtől hallott nyugtató dumát, amit másfél éve Malmö felé
mondott nekem a gépen. Amikor éppen a vicces szövegrésznél tartott, fölemelkedett a
gép, és az arcomra ragadt a mosoly. Megpróbáltam ugyanígy lejátszani, de Szöcskének ez nem volt elég, bedobott egy
8órás „utazás-elleni tablettát” is. Mondtam neki, hogy a repülés semmi, én
csináltam már, másfél óra, észre sem veszed. Óceán fölött még én sem voltam, de
az gondolom, ugyanolyan semmi, csak nyolcszor több.
A repülés-élmény
tényleg semmivel sem keményebb, de, ahogy gondoznak, etetnek, itatnak,
eltotyogsz időnként a wcig meg vissza, hat óra után kezdett kritikus lenni. Úgy éreztem magam, mint egy bojlerpulyka,
amit egy ketrecben hízlalnak a megfelelő mennyiségű megfelelő táppal. Annyi
fény, amennyi kell, szorakoztató filmek, nyelvtanulós játékok... Szóval, az
egész nem nagy valami, mármint az, hogy repülsz. De az, hogy ez a beállított
hőmérséklet, etetés, itatás (egy guruló asztalon szólgálják, ami kicsit olyan talicskából
a vájúba érzés) mind azt juttatta eszembe, amikor a disznók mozdulatlanul
élnek, híznak, aztán ha ki is engedik őket, már nem tudnak menni, mert soha nem
mozdultak... Lehet, ez már kicsit túlzás. Ennyit erről.
Este értünk
Newarkba, de NY annyira fénylett, hogy nappalnak tünt. Itt végre
összebandáztunk a másik két kollegával. Beálltunk az emigráns-ellenőrző sorba,
ahol egy olasz nevű rendőr unottan, fáradtan jól leszart minket, talán már aludni akart, vagy nappal is ilyen, nemtom, de úgy mentünk át, mint a
szerbiai vámellenőrzésen Röszkénél. Mondta a nevem: Rákk! – pont így mondta
néhány éve egy bicajozáskor a román határőr is. Akkor éltem át először időzóna
váltást. Akkor ez annyira meglepő, annyira furcsa volt, most meg annyira
semmi, pedig én éppen, hogy direkt akarnék egy erős elveszettséget, meg
mindent, amit ebbe beleképzeltem..., hogy azt hiszem, a romániai utazáskor
erősebb jetleg-em volt, mint most. Szóval, az emigráns státusz meglett gyorsan: egy
pecsét meg egy legyintés. Még talán hallottam is valami ájde-félét.
Aztán itt még
volt egy két jel, amik az egyetlen irányba mutattak. Követtük őket. Innen az
volt a következő információnk a managertől, hogy „picsite na port authorityja).
Mivel nem tudtuk, hogy az merre és hogy, odamentünk megkérdezni egy salterhoz,
amiről kiderült, hogy direkt azoknak van, akiknek fogalmuk sincs hol vannak, hogyan kell
innen kijutni... Megkaptuk az infót, elhagytuk a repteret, megtettük az első
lépéseket amerikai földön.
mi volt az a duma amit en Malmo fele nyomtam neked, te meg most a Szocskenek? mar nem emlekszem!
ReplyDeleteTOKJO, H VAN VEGRE BLOGOD!