Snack

Szurcsinből négyen repültünk egy géppel, illetve eggyel Zürichig, és onnan egy másikkal Newarkig. Az original társam, a Szöcske még soha nem repült. Én egyszer. Elismételtem a nővéremtől hallott nyugtató dumát, amit másfél éve Malmö felé mondott nekem a gépen. Amikor éppen a vicces szövegrésznél tartott, fölemelkedett a gép, és az arcomra ragadt a mosoly. Megpróbáltam ugyanígy lejátszani, de Szöcskének ez nem volt elég, bedobott egy 8órás „utazás-elleni tablettát” is. Mondtam neki, hogy a repülés semmi, én csináltam már, másfél óra, észre sem veszed. Óceán fölött még én sem voltam, de az gondolom, ugyanolyan semmi, csak nyolcszor több.

A repülés-élmény tényleg semmivel sem keményebb, de, ahogy gondoznak, etetnek, itatnak, eltotyogsz időnként  a wcig meg vissza,  hat óra után kezdett kritikus lenni. Úgy éreztem magam, mint egy bojlerpulyka, amit egy ketrecben hízlalnak a megfelelő mennyiségű megfelelő táppal. Annyi fény, amennyi kell, szorakoztató filmek, nyelvtanulós játékok... Szóval, az egész nem nagy valami, mármint az, hogy repülsz. De az, hogy ez a beállított hőmérséklet, etetés, itatás (egy guruló asztalon szólgálják, ami kicsit olyan talicskából a vájúba érzés) mind azt juttatta eszembe, amikor a disznók mozdulatlanul élnek, híznak, aztán ha ki is engedik őket, már nem tudnak menni, mert soha nem mozdultak... Lehet, ez már kicsit túlzás. Ennyit erről. 

Este értünk Newarkba, de NY annyira fénylett, hogy nappalnak tünt. Itt végre összebandáztunk a másik két kollegával. Beálltunk az emigráns-ellenőrző sorba, ahol egy olasz nevű rendőr unottan, fáradtan jól leszart minket, talán már aludni akart, vagy nappal is ilyen, nemtom, de úgy mentünk át, mint a szerbiai vámellenőrzésen Röszkénél. Mondta a nevem: Rákk! – pont így mondta néhány éve egy bicajozáskor a román határőr is. Akkor éltem át először időzóna váltást. Akkor ez annyira meglepő, annyira furcsa volt, most meg annyira semmi, pedig én éppen, hogy direkt akarnék egy erős elveszettséget, meg mindent, amit ebbe beleképzeltem..., hogy azt hiszem, a romániai utazáskor erősebb jetleg-em volt, mint most. Szóval, az emigráns státusz meglett gyorsan: egy pecsét meg egy legyintés. Még talán hallottam is valami ájde-félét.

Aztán itt még volt egy két jel, amik az egyetlen irányba mutattak. Követtük őket. Innen az volt a következő információnk a managertől, hogy „picsite na port authorityja). Mivel nem tudtuk, hogy az merre és hogy, odamentünk megkérdezni egy salterhoz, amiről kiderült, hogy direkt azoknak van, akiknek fogalmuk sincs hol vannak, hogyan kell innen kijutni... Megkaptuk az infót, elhagytuk a repteret, megtettük az első lépéseket amerikai földön.