Ocean closed

Utólag itt lesz a város egyik legjobb táblájáról egy fotó: Ocean closed. De még nincs. Viszont van olyan, amikor Ocean in the city. Itt más stílusa van a nyári zápornak, egy villám és egy 4*2 méretű szőnyeg kiporszívóvása közti idő alatt, úgy elveri a port, hogy úgy mutogatunk a kocsi kerekére, hogy look at this, hogy valójában a kereket már nem látjuk, mert víz alatt van. Aztán még egy kicsit esett, elállt, mára semmi nyoma, csak még annyi hír Senior Paco-tól, hogy az ő városában úszott az utcán. Az már az elején föltünt, hogy a felhők gyorsabbak, mint otthon, és hogy estéknént csak úgy villámolgat az ég, csak azért, mert hőség van. Meg, hogy általában nedvesebb vagy, ha csak úgy ülsz a lifeguard székedben, mint, ha tusolás után nem törölközöl meg.
Ezeken a különlegességeket kívül, annyit hozott még ez az időjárás az életembe, hogy kipróbálhattam azt, amikor bas bukválno semmit nem csinálsz, és fizetnek érte. Ezt viharban már párszor kipróbáltam a medencén, de most éppen úgy jött az eső, hogy befejeztem minden dolgom az étteremben, de még maradnom kellett egy három mozdulatos feladatért másfél órát, mert esett. Így lehetőségem nyílt, hogy figyelemmel kövessem az Olimpiai Játékokat legalább egy nap egy rövid szakaszán, erre nembasszameg a hülye birkozás van éppen?! De. Nem lehet mindent, fizetett semmittevés meg jó műsor tévében is. Éppen, ahogy ukrajnai bicajozás se meg amerikázás se. De azért a Dombos Festre sikerült eljutni, hála a spiritleader Virágnak. Meg voltam egy kicsit élő a tanyaszínházban is, meg tegnap megnéztem a németországi gastarbeiter gútefrojnde Batmant és Pistát. A bicajtúrára meg legalább a bicajom eljutott, ha én nem is. Cserébe majd én is elhajtom a Benkó anyja biciklijét a januári vizsgaidőszak alatt valahol, amikor majd a Benkónak nem lehet mindent. Meg egyszer majd kiugrok a kisszobája ablakán okádni. De most nem lehet mindent.

Travel

Mindig szólj anyádnak, hogy hol van, és medig maradsz! Hogy anyám tudja, hogy hol van, illetve hova megy a Jocika, és hogy nehogy elfelejtse, időközben, itt az alap travel plan.
Azt már a nyolc sörös Oblimov amerika fölkészítőn megmondta a Dávid, hogy mindent nem lehet egyszerre. Mivel, nem kerestük össze az USA összes dollárját, ezért méginkább igaz ez. Szóval, kellett egy erős filter. Annyi volt a föltétel, hogy az East Coast-on kívül minimum még egy határvidéket nézzünk meg. A túloldal, azaz a West Coast a legmenőbb, oda megy mindenki, és én is meg a Szöcske is akartunk, de aztán mégsem. Idén, azaz most, ezalkalommal South. Ott vannak ismerősök, volt hurrikán, jazz, blues. New Orleans. Ez köré szerveződött végül az egész. Volt előtte Miama, Orlando kombináció, de elég volt már a nyár során megutált turistákból, nyaralókból, üdülőkből, beachből, melegből... New Orleans. Jobb az.
Ocean Cityben 23-ig leszünk. Még aznap este, munka után beköltözünk Atlantic Citybe. Még aznap éjszaka bevonulunk egy kaszinóba. Másnap kijózaonodunk, mögiszunk egyet az akkor még ott vizimentősködő kollegákkal, és megyünk New Yorkba. Mondjuk, 25-én. Ott egy hét. Azzal, hogy két napra elugrunk a Niagara-vízeséshez. Ott, ha minden jól megy úgy tudunk matekozni a buszokkal, hogy ne kelljen szállást keresni, csak odaérni, ott bámészkodni, újra bemenni a turisták kellős közepibe, talán összefutni a régi család-barátokkal, akik most torontóban élnek, és arrafelé szoktak járni pecázni. Mi a túloldalra nem mehetünk, de szólok nekik, hogy jöjjönek át egy kávéram vagy valami. Megiszünk valamit, vagy valami. Az Olgi tantiék. Olyan jól hangzott, amikor körösztapám mondta, hogy fussak már össze velük, ha már úgyis ottvagyok... Aztán, persze evo ti, mi lett a vége. Már csetölünk a facebook-on, hogy mikor pontosan, meg így.
A Niagarától vissza NYC még két napra, onnan repülőval New Orleansba (meglesz a reptéren alvás is, direkt hajnali járatra foglaltunk jegyet). Ott vannak haverok, remélhetőleg náluk lakhatunk majd. Ők is voltak nálam Újvidéken 3 napig, úgyhogy most én vagyok a soros. Hogy ne legyen pobréma, meg amúgyis három a magyaré, mi is hármat alszunk majd ott (vagy valahol máshol a városban), mert október hatodikára bukkoltuk a vonatjegyet New Orleans-Washington távon. Na, ez a főatrakció az egészben. 27órás vonatút 9 államot át. Köszönet Kriszta nőverémnek az ügyes guglizásért, hogy erre rátalált, illetve, hogy az egész tervet levázlatozta, linkelte, kalkulálta, mint gyakorlatozó turisztikai szakasszony. Szóval, a vonatozás az jó lesz. Nem mertünk bez karta, úgyhogy már ez a jegy is megvan, de egy kettest veszünk mindenesetre. Vagy egy-egy limenkást. Mer ki az az Amtrak, mivel jobb az a JŽ-től?!
Washingtonban két nap, onnan busszal Philadelphia, ahol szintén két nap. Itt múzeumok, kocsmák, Rocky-szobor, ilyenek. Philliből busz-vonat-metró a Newark International Airportra, egy-két snack Zürichig, ott gépet váltunk, tészünk két tiszteletkört Surčin fölött, veszünk egy burekot, és kész. Én már csak annyira emlékszek a matekből, hogy nincs harmadik, de ebből asszem ennyivel is ki lehet számolni, hogy mikor érünk haza. És, hogy ki volt a buszsofőr. - ha ez a buszsofőr nem poén, akkor nem kell értelmet keresni. Mi ezen sokat röhögtünk. Na.
A szállás egyébként midnenhol Couchsurfing arcoknál, hostoknál leszünk guest-ek (gost-ok), azaz ilyen online utazók közösségi oldalán keresztül, amin én regisztrált faszagyerek vagyok. Így ez ingyen megvan. Majdnem olyan, mint a free shipping.
Itt különben nem kizárt, hogy még a mentőautóban is van wifi, de ha ott nincs is, minden egyéb transportban van, amivel mi mozgunk majd, úgyhogy ott, akkor majd bővebben, hogy mi is lett az egészből.

Shipping

Tegnap bezártam minden ebay, amazan, t-shirt design, electronics, paypal tabot. Két-három hete minden este munka után shopingolni járok. Végre megvettem mindent, amit akartam, meg amit a haverok és a rokonok, és a rokonok haverjai akartak. Meg vettem néhány dolgot, ami már nem is kell, úgyhogy eladó, de mivel nincs időm leadni a shipping office-ba, hazaviszem. A "ha ötven dollár fölött vásárolsz, akkor ingyen shipping" dolgok jól bejöttek nálam, majd otthon fölrakom a limundóra.
Meg volt még egy szerb imenicke zamenice oldal is nyitva egy-két hétig, hogy jobban föltaláljam magam Amerikában. Gondolkoztam, hogy poén lenne rendelni egy szerb nyelvtan könyvet. De aztán mikor kiderült, hogy azért nem érkezik egy-két valami, mert a hirtelen dibingölésbe nem vettem észre, hogy HongKongból rendelem, úgy döntöttem, hogy addig nem veszem itt Amerikába szerb nyelvtant, amíg nem HongKongból jön. Úgyhogy. az kimaradt. Meg az egy dollárért cédék is, mert rájöttem, hogy a búcsúba se drágábbak, meg ott van takonycúkor is, méghozzá free shipping a keszába.
Nem mintha kérdezte volna valaki, de mivel én sem hittem el, és még most sem tudom, mi az oka, miért történt, de megvettem minden "kelet-európai kötelezőt", amiért ezelőtt kiröhögtem a többi kelet-európai hazatérőt. Teknika, divat, táska, mobil..., majdnem fagyit is vettem online. Mert a neten minden van. Igaz, hogy tovább tart így bármit is megvenni, mert minden cucc van legalább 10 boltban, mindenhol más az ár, a szín, az akció, na meg a shipping. A legjobb, hogy illik utánanézni fórumokon, meg izé, ahol azt se tudom kinek a hülyeségeit olvasom, de biztos igaz, úgyhogy így minden sokkal okosabb leszek, klikk. De azért ezt tényleg kötelező eljátszani az elején. Jó játék, és addig sem kell a szerb pádezsokra gondolni.
Na, most hogy minden megvan, megnézem még a napszemüvegeket, mert azt még otthon bookmarkoltam. Meg lehet, a bicajokat, de azt csak úgy, azé. 

R U skiing?

Sok idő után ma újra megkérdezték, hogy honnan jöttem. Legutóbb pénteken kérdezték. Akkor azt mondtam, hogy Iraq. Júniusban a szerbiai csapattal való ismerkedéskor még az is mondtam, hogy Mali Idjos, pored Backe Topole, aztán azt, hogy Vojvodina, aztán leszakadtunk a flottától, és nem is volt már esély a Kishegyessel büszkélkedni. Rögtön az első vásárláskor, amikor még vettem is valamit boltban (azóta csak online shopping), kérdeztem is egy nőt, hogy ez a thing mennyibe kerül, hogyan mérik, izé. Ő meg kérdezte, hogy honnan vagyok ezzel az akcentussal. Mondtam, hogy Serbia, erre ő nagyon elszomorodott, mondta is, hogy jajj, akkor nálatok otthon most nagy a baj. Én meg, mert még friss volt a választási hisztéria, naívan gondoltam, hogy arra gondol. Mondam is, hogy ye ye, the politicians. Ő meg, hogy ye ye, and the war. Mert, Szíriában háború van. Így kezdődött. Aztán jött egy fickó a medencén (valamiért azt akarta, hogy fotózzam le, úgyhogy vele illusztrálom ezt a szöveget), aki, miután mondtam a Szerbiát, megkérdezte, hogy Are you skiing?, én meg megint naívan, azt gondoltam, hogy csapkodnak a gondolatai, és úgy általában érdekli, hogy tudok-e sielni. Mondtam, hogy nem, sajnos. Meglepődött, mert nem értette, hogy akkor mit csinálok abban a nagy hidegben. Ezzel kezdődött a szibériázás, amire szintén fölkészítettek mielőtt jöttem, de azért furcsa volt. Nem is az, hogy Szibéria, hanem, hogy lehetetlen elmagyarázni nekik, hogy mi mellett, mihez közel... Oroszország és Anglia. Ennyi. A többi nincs.

Aztán volt aki azt hitte, hogy Szerbia az egy város, és mivel csak egyetlen hely létezik Európában: ahonnan Arnold Scharzenegger származik, gondolták, hogy ez az. Akkor csak azt mondtam, hogy nem, ez nem az, de közel van. Aztán átálltam arra, hogy cask európait mondok, vagy újabban Irakot.

Nem felejtettem el, de ma jutott eszembe újra, hogy honnan jöttem, hová megyek (vissza), amikor Nikolaj, a bolgár haver reménykedő szemekkel kérdezte, hogy akkor, én, a szomszéd, értem-e a nyelvet, amit beszél. És akkor a nagy Amerikában. ahol alig tudják, hogy hol van az ország, ahonnan jöttem, azt mondtam neki, hogy NO.

 

Use or lose

Amióta New Yorkba költöztem, ma ismertem meg az első new yorki zenészt. Végre egy olyan helyen élünk, amit otthonnak nevezhetünk. Minden szoba egy külön világ, és mindegyik ajtaja nyitva van. A barátom elég beteg, nem nagyon tud beszélni és menni, de amikor jobban érzi magát, akkor ő is átjön velem ezekbe a világokba.
Találtam a Pelikán-házban egy Petti Smith: Just Kids könyvet. Ő írja ezeket, vagyis valami hasonlót, én meg még csak hasonlót sem, csak most.
Amikor mondták, hogy a vonatban, a putnucskin Hegyes felé/felöl azt beszélik, hogy New Yorkba költöztem, akkor eldöntöttem, hogy röviden: egyszer tényleg majdnem New Yorkba költöztem, és a szervezési idő alatt néhányszor kicsúszott a számon a terv, így kerülhetett a vonatba. Ott, ahol bez karte vagy/és a hótrészeg kalauz meséli, hogy nem iszik húsz éve. Vagy New York.
Jött egy ajánlat otthonról, a Héditől, hogy ezt meg ezt a számot kell fölhívni, ez meg ez a fickó fogja fölvenni, neki mondjam, hogy ennek meg ennek a barátja vagyok, ő mondta, hogy ide meg ide menjek el beszélni a menedzserrel, menjek mielőtt New Yorkba állásinterjúra, ott ez meg ez a metró, utca, házszám, cimni me... A buszon egy középkorú nő megkért, hogy üljek mellé, mert én fasza sovány vagyok, és nem szeretné, ha valami kövér ülne mellé: nem könnyű itt manapság jó soványokat találni. Cserébe vett nekem egy metrójegyet, aztán cimniztem a bratet, lementem a pincébe, ott a menedzser, 5 percig én is, aztán én följövök, megvan a munka. Kis Central Park, aztán vissza OC-be. Időközben jön az sms, hogy ki kell tölteni egy papírt ilyen meg olyan adattal, aztán hívom a Dragant, hogy fölmondok, ő mondja, hogy akkor elveszik a vízumot, aztán kérdezem a szponzort, kérdezem a ügynökséget, jön a hétvége, jön a hétfő, aszongyák, nem veszik el a vízumot, mondom a Dragannak, aszongya, akkor levonják az ezt meg azt a fizetésből... Kell még ez meg ez a papír, hogy hivatalosan menjek egyik cégből a másikhoz, de ahol dolgoznék, az nem tudhatja, hogy kis nyári vízumkám van, nem baj, jön a papír, owner: kragujeváci ipse, fölhívom a főnökasszonyt, mondom neki, hogy én quit, mondja, hogy nem happy, én mondom, hogy se, már egy hete csak fenyegetnek, kérdezgetek, nem felelnek - ezt nem mondom neki. Nem jön a fizetés, kiderül, hogy egy évig kéne dolgozni New Yorkba, lenne majd vízumom, de előtte kicsit illegálisan is itt kéne lennem, utána az új legalitás/vízum sincs ingyen, meg közben kiderült, hogy az állami egyetemista kölcsönöm se vár örökké, meg a repülőjegyem se, de ha de egy év, és aztán minden jó.
A valóságban még mindig nem jön a fizetés, nem jön több e-mail se, öltönyt kell venni az új munkához, elmegyünk a Szöcskével sétálni, beszélgetünk a nőkről: hogy csajozzak, ha nem vagyok online... És akkor, eszembe jut a nő a buszon, aki német, és tudott is, abba született, csak aztán... don't use and lose. Én is majdnem elfelejtettem így egy-két hónapra nyújorkul, de aztán a maradásom első határozott lépésivel fölmentem a Pének panaszkodni, hogy éhes vagyok, és a konyha ajtón lakat van, aztán már jött is, just a moment, addig én meg megtaláltam a Petti Smith önéletrajzot, aminek a tizenhuszonadik oldalán éppen New Yorkba költözik. Szépen éhezget, ápolgatja a gonoreás barátját, elmegy Párizsba, én meg közben aláhúzgálom az életéből azokban a helyeket, ahova majd elmegyek szeptember végén a New Yorkba utazáskor. Ha nincs mivel aláhúzni, akkor szamárfülezek.

Run

Két dolog van. Az egyik, hogy kitalálok egy napi rendszert, ami nem jön össze, a másik, hogy nem tudok elaludni, ezért aztán mégis minden összejön a napi tervből, csak azok az órák fogynak, amiket alvásra terveztem, de igazából abban úgy sem volt semmi konkrét terv, csak alvás, az meg majd lesz utána is. Ez az insomnia sem illik egy igazi gastarbeiterhez. Vagy talán egy igazi azért nem alszik, mert valami nehéz a testének vagy a lelkének. Én azt hiszem, azért nem alszok, mert a vizimentés heti negyven órájából minden nap kések 5 percet, tesztelem a vizet naponta 2-3* max 7percig, kiporszívózom a medencét napi 35-40percig, áltagban 3-5* bemegyek az üdülőbe valamiért 3-5 percre, a többi időben ülök, napozok, daydreamingölök, néha kicsit el is alszok, hallgatom a rádiót, beszélgetek, bekapcsolom a tévét, a Margit behozza a sört, én meg közben ülök. És nem azért tudom ennyire ezeket az 5, 3, 7 perceket, mert annyira várom üket, hogy csináljak már végre valamit, vagy mert hazudok, most találom ki, csak azért, hogy mondjak valamit, hanem azért tudom percre pontosan, hogy hány percig csinálom ezeket, mert nagyon nehezemre esik ezeket megcsinálni. Hangosan azt mondom, hogy jajj, végre csinálok valamit, de igazából csak azt szeretem ebben, amikor mondom, amikor csinálom, azt már nem. De nem azért van ez, mert lusta vagyok, vagy mert nem szeretek dolgozni, hanem, mert, azt állapítottam meg, hogy a testem teljesn kikapcsol, és vele együtt az agyam is, ezért igazából amikor megmozdulok, és véghez viszem ezek a feladatokat, akkor én közben még passzív állapotban vagyok, nincs elég időm fölébredni. Ezért is szünt meg valószínű a mindenféle gondolkodás, aggodalom, tervezgetés. Nem mozdul semmi. Közben a szomszédok úgy ismernek, mint aki mindig fut, rohan, jön-megy, pedig, ha tudnák, hogy kb az a két-három kis sprint a napi összes mosgásom...

Az utolsó hazajövök után eszek, barátkozok, olvasok, írok, futok, akármi, és azt érzem, mintha akkor éredtem volna. Először a hazajövök csak anny, hogy egyenruhát cserélek. Másodszor, hogy ruhát cserélek, harmadszor, hogy egy a harmadik ruhát lecseréljem a negyedikre, a civilre, és elmenjek a boltba, ahol zatán nem veszek semmit.
Voltam ma/tegnap színházban, ami annyira nem jó, hogy ott éppen sikerült elálmosodnom. 
Most sem alszok.

Have fun

Amikor még börtönben voltam, mondta José, a mexikói lakótárs, és mondtam én is valami ilyet kb két-három hete erre a szigetre. Azóta többször is kijutottam, és ha már nem is éreztem a szigetünket börtönnek, a hídon túli világot szabadságnak neveztem. Először volt a legérdekesebb. Egy hónap után (én egyszer kiruccantam New Yorkba, de az nem számolva) először hagytuk el a várost. Nincs szabadnap, főleg nem közös szabadnap a haverokkal... de azt mondta a matori Joe a medencén, hogy we need to have fun, vagy valahogy így, és elkocsizott minket az öt híd egyikének a túloldalára, Somers Pointba. Ő korán fekszik, hazafelé majd megoljuk, kaptunk szépen egy kis zsebpénzt, mind a kettten (a Sebastijan nevű sorstárssal mentünk), kicsit körbe vezetett, hogy itt a kórház, itt a kocsma, szesztek.

Az est igazából egy szombat este, kocsma, diszkó, sör, nők, pincérek, hugyozás az utcán. Nem lehet hipphopp stílust váltani. Van egy kép, ami inkább mutatja azt, hogy elég szar a fényképezőgépünk, de eredetileg arről szól, hogy milyen fasza pult van a kocsmában, olyan igazi amerikai, kb a kocsma hosszával egyenlő, jobbról és balról csajok, szemben valami sportcsapat mezében egy sportcsapatnyi csaj, a pult mögött sör két dollárért. Fél sör: ne mogu da verujem, egy hónap után végre...., másik fél sör: néha csönd, hihetetlen érzes, kicsit fáj is, hogy ilyen kétdolláros sör, meg ezek a mindenfelé nők, akik egyáltalán nem jónők, ekkora öröm, hogy ennnyi, és akkor húú, szabadság. Na, de annyira nem fáj, mert a zsebpénzből futja még egy-két sörre, a nők jönnek maguktől, az egyik először szervezi a barátnőjénél az éjszakázást, aztán meséli, hogy ő a gyerekeinek minden elmondja, hogy kivel van, és ez cool meg fair, de ő már unja ezt, keresi az igazit... én közben lerakom a maradék sörömet, és megnézzük a többi kocsmát is, ő is keresheti tovább az igazit, ne múljon hiába az idő. Másik kocsma még amerikaibb: szombat éjfél, sör, kaja, baseball minimum 6 tévén, közben egy zenekar Sweet home Alabamát az egyik sarokban, egy tévé sincs a közelükben, úgyhogy egy másik nap, egy másik kocsmában, egy másik sarokból, egy másik zenekartól hallgatom meg a Sweet home Alabamát. Aztán még néhány kocsmával odébb éppen kérdezem a csajt, hogy ezek a barátaid, ugye?, amikor azt válaszolja, bár azt sem tudom, miért kérdeztem, hogy áááá, az a csaj a tesóm, hihi, a fiú meg a férjem. Másnap találtam egy közös képet vele a fényképezőgépben. Meg aztán egyet férjestűl is.

Nagyon közvetlen mindenki, majdnem senki nem tudja, hol van Szerbai, és majdnem mindenki le is szarja. Ez egy kis város, lokál arcok és mi, semmi különös, de örök emlék.

Hazafelé stoppoltunk. Azt hiszem, a zsebpénzt leginkább a "hogy legyen a buszra" célzással kaptuk, de így jobban be tudtuk osztani, mindet a szabadságra költöttük, aztán meg maj biztos buszozok, há. várom az esőbe. há, fővesznek, lássák, hogy hülyék, áznak, na.

Kevesebb mint egy perc alatt lett is fuvar, a nagy postáig vittek.

Azóta kipróbáltam még két hidat, azóta lett bicaj is, és az már szabadság.

Azóta autóztunk a matori Joe-val még egyszer. Elvitt minket egyik este egy bevásárlóközpontba, hogy lássunk olyat is. Na, láttunk. Olyan volt, mint a kiránduláson hazafelé a Teszkózás.

No brain?

Amikor ezt kérdezte egy nap az étteremben a főnökasszony, az Olga, akkor azt gondoltam, hogy bazdmeg, most mosogatok itt neked, hogy legyen pénzem, de amúgy ne is bazmeg, hanem kabbe, nem is csinálom én ezt, sértegetsz itt, meg aztán, én persze nem mondok, semmit, most még azt se, hogy sorry, és megy minden tovább. Aztán a medencén ezen gondolkodtam, hogy azt is megmondta a Hédi, és ez is persze bevált, hogy "neha majd úgy érzed, hogy lenéznek, kihasználnak, úgy bánnak veled mint egy állattal...", de aztán rájöttem, hogy bár ez ebben a pillanatban igaz volt, de ebben a no brainben több is van. Gastarbeiter lettem. Egy elég krém változat, de mindenképp az. nem csinálok semmit, csak dolgozok, hazajövök, napi szokásos ezazamaz, és megint munka... közben, már kikapcsolt az agyam, blogot sem írok, leveleket se, és munka közben is néha csak úgy állok ott, mint egy semmi, és éppen fogok egy kést, előttem egy doboz, benne a chips, az emberek chipset akarnak enni, az Olga azt mondja, go get some chips, én állok a chipses doboz előtt, kezdóemben a kés, az emberek chipset akarnak enni, és akkor megkérdezi az Olga, hogy no brain.? Kinyitom a dobozt, nem mondom, hogy sorry, mer basszameg! Pedig, tényleg no brain, csak kuća poso...
Ez azért annyiban jó, hogy honvágy sincs, semmilyen vágy sincs, néha csak az a kérdés, hogy miért csinálom ezt, de akkor az a válasz, hogy észreveszem, hogy többnyire egy székben ülök, barnulok, az arcomon érzem az ocean breeze-t, és nem is vagyok igazi gastarbeiter, aki tényleg megkérdezhetné a térképen sem jelölt falu meletti barakkból, ami köré Tesco-t épít, az aztsetudja melyik országban. Akkor meg az idegesít, hogy ez még gastarbeiterségnek se gastarbeiterség, úgyhogy még azt sem mondhatom, hogy az. De aztán kapok egy kis valami finomságot, és leszazrom, minek gondolkozzak, no brain!

Game room

A napokban újra beállt az ideális vizimentő időjárás: két napja nem láttunk napot, esik az eső, szakadnak a kábelek, üres a medence, biliárdozunk, és közben dől a lé. Sajnos, a rossz idő miatt a Comrad napi köszöntése is elmarad. Egyébként, minden este a sarkon lazul a másik szomszéddal, aki eddig minden beszélgetésbe benne volt, de még nem nagyon szólalt meg, csak piros kis dagadt arcával bólogat feszt, néha annyira, hogy becsukja a szemét. De biz ez így igaz, gondolja. Szóval, amikor hideg van, akkor ők sincsenek, pedig ők csak állnak, nem fürdenek, bikini, I'm freezing meg ilyenek. Talán azért hat rájuk is ennyira ez az idő, mert mindig csak az a téma (néha szavak nélkül, csak testbeszéddel), hogy push-push, vagy ha közelebb megyek, akkor push(i)-push(i), ami ugye kényelmetlenebb viharban, esőben, szélben. Azt kérdezgeti mindig, hogy csinálom-e itt, vagy hogy Szerbiában, vagy Oroszország vagy mi az, milyenek a push push lehetőségek, hisz-e még a fiatalság, van-e jövő... mármint a pushpush terén. Mivel, annyira érdekli, hogy itt milyen meg ott milyen, hogy néha már nincs kedvem válaszolgatni, amikor úgyis tovább kérdez, meg egyébként is úriember erről nem beszél. És akkor egyszer egy ilyen néhai alkalommal azt mondtam, hogy jöjjön el, és nézze meg. Azóta úgy fogad, hogy pushpush, aztán meg, hogy jön. I'm coming! Még nem tudtunk dátumot egyeztetni, de a tavaszt javasoltam neki, a párzási jellege miatt.

Amúgy bajban vagyok az időbeosztással, mert a Paco mostanában annyira mindenfélét mond, hogy mi mindent néz meg otthon, hogy van-e neki extra-fölösleg, például biciklija, mobilja, hétvégéje velem a három emeletes night clubban, albán barátjánál munka nekem, fülhallgató, jajj bocs, elfelejtettem, hogy jön a brother in low, kell neki a bicikli, let me think about a mobilról, az albánt föl kell hívjam, de utálni fog, mert szerbiai vagy...szóval, egyelőre semmi ajándék, de jó ez az igérgetés is, és legújabban mindehhez reggae szól egész nap, úgyhogy annyira positive vibration, hogy két tányér között kiterveztem előre négy évemet, a kontinensek kezdőbetűje, azaz ábécé szerint jön egyik a másik után. Na, mindegy a Comrad jön, meg időközben még kb egy hajó amerikai akar Szerbiába emigrálni, úgyhogy lesz itt üres hely, minimum a McDonaldsban és itt a sarkon a szomszédságban, ha valaki éppen ezt az irányt venné be...

"Close the kitchen"

A napokban azt gondoltam, hogy mostantól majd naponta írok ide egy rövidet, valami vicceset, mindenki jót röhög, hogy hahaha, néda milyen vicces dolgok vannak a Racka blogján... És akkor majd minden nap mindenki jókat röhög, mondja ezt a "néda milyen vicces dolgok vannak a Racka blogján dumát", én is egyre humorosabb leszek, egyatta poén lesz az egész Amerika.

Aztán inkább elkezdtem gondolkodni, hogy milyen kütyüt vegyek az amerikai pénzemet: hogy iPod, vagy iPad vagy még kisebb vagy még nagyobb valamit, és nem is írtam semmit, csak olvastam, hogy ennyi giga meg annyi dollár.

Akartam írni a szállásról, hogy ugye mi van most az inkubátór után, vagyis a visszaköltözés óta, ami már több mint egy hónapja megtörtént egészen más helyen, más módon, más népekkel élek. Aztán félbemaradt az is, mert jött ugye a vicces ötlet, hogy inkább kis vicceseket írok, kit érdekel, hogy hol lakok... De!

Pár napja, amikor ez a döntés végleges lett, történt itt egy olyan, hogy akkor mégis egy rövid tabló az új otthonomról.

A kéró neve az, hogy Pelikán apartment. Földszint, első emelet, második emelet. A földszinten a főnök, aki minden héten elköltözik, és jön helyette egy nagyobb főnök. Az elsőn mi, erről később részletesen, a másodikon az állandó főnök, az öreg Pelikán, aki mostanában már annyira majsztor, és hozzá annyira megiszik egy-két sört, hogy a csökkenő értelmes szavakkal arányosan a neve is redukálódott: öreg Pé, illetve legújabban csak Pé. Van a felesége a Katie, aki nem bizonyítottan szintén valami szeren van, mert állandóan remeg, ideges, és ugyanazt a szabályt szervezi tiszta erőből minden héten. Van a fiuk a Ned, akinek a szobájában, illetve egyáltalán a közelében erősen érződik, hogy idén legalizálni akarták New Jersey államban a marihuannát. És gyűjti a negyeddollárosokat. 

Egy másik második emeleti szobában vannak a törökök, akiket úgy mutatták be nekünk nagy örömmel, hogy megjöttek a magyarok. Van egy csaj, négyöthat faszi meg egy hajnyírógépük.

Az első emeleten vagyunk mi, egy szerelmespár, egy mexikói fickó, egy beach lifeguard haverpár meg a kitchen. Minden este tízkor az öreg Pé jön, és egyre érthetetlenebbül aszongya, hogy CLOSE THE KITCHEN!/KITCHEN!/CCHEN! ez azért van, mert egyszer valami hülye részeg (nem tudni, ki), elfelejtette kikapcsolni a sporhetot, és jöttek a tűzoltók. De reggel hétkor már megint jön, és OPEN THE KITCHEN! vagy nem mond semmit, csak kinyitja.
Kértem kölcsön a tök laza lifeguard elvtársaktól egy kábelt az iPodhoz, hogy föltöltsem. De én éppen indultam, az ismeretlen lány (néhány napja jelent meg) éppen sírt (amióta megjelent csak ezt csinálja), úgyhogy abban maradtunk, hogy majd, ha visszajöttem, átkopogok. Visszajöttem, átkopogok, semmi. Később hallok lépteket az szobájuk felöl/felé, na majd most, kilépek a szobámból, nem ők azok, hanem két rendőr. Ők is kopogtam éppen, pont úgy, mint én, de gondolom nenm iPod kábelért. Bár a végén nem derült ki, hogy miért... Úgyhogy el is aludtunk. 

Csakhogy, éjjel a Szöcske éppen megy a vécére, de ott éppen a szerelmespár veszekszik, ami megintcsak kb olyan megszokott, mint az, hogy az ismeretlen lány sír, csak ez nem néhány napja, hanem amióta csak itt lakunk. Az a baj, hogy a csaj orosz, és nem tud angolul, a faszi amerikai, és nem tud oroszul. És nem értik meg egymást bizonyos dolgokban. Na, ők éppen a vécében veszekszenek, úgyhogy kimegy a Szöcske, hogy majd megoldja valahogy, erre a teraszon (hajnali félnégy) az amerikai vizimentő kollegák éppen valami táskákat pakolnak ki az ablakukon keresztül. Megkérdik a Szöcskét, hogy mit csinál ő itt ilyenkor, ő megmondja a színtiszta igazat, el is hiszik, nem is kérdeznek egyebet. Ez a story. Ja, és a mexikói. Ő lakik még a mi szintünkön. Ő volt az elején a gyanús figura, mert amikor megismertem, szóval az első találkozáskor úgy mutatkozott be, hogy José vagyok, mexikói gangster, hard work, hard life. Aztán, most meg ő itt a legbékésebb figura.
Nagyjából ez. De szép a terasz, van kábeltévé, internet. Mikró meg frizsider a szobában, a clos the kitchen időkre. Vasárnaponként, amikor fizetünk, sosem értem, hogy a Katie miért nem vágja a kisújján a körmét...
Meg itt a szomszéd Rosie az egyik oldalról, a másikról meg a nemtom ki, aki úgy nevez, hogy Komrad, adott egy Bob Marley pólót, és ixox van tetoválva a nyakára. Még nen néztem meg, hogy melyik nyer.

Megkezdődött a Dombos Fest!

Ez a szöveg már a Dombos Fest előtt megkezdődött. Főleg a cím.
Amikor sikeresen elvégeztük a vizimentő tanfolyamot, ahol legjobban azt tanultam meg, hogy a plitak az sekély, akkor jött a kaptuk az egyenruhát. Ránéztem a kollegákra, akik már ilyenkor tudták, hogy föl fognak mondani, "de azért a pólóosztásra eljöttek".
Aztán, amikor a rövid AC-ben töltött életemben, azaz az egyetlen délutánon, amikor még azt hittem, hogy ott fogok lakni 3akár napnál tovább, gyorsan összabarátkoztam a pincében élő lakótárssal. Ő egy kolumbiai származású hulladékgyűjtő, és állítólag iskolabusz sofőr. De én csak a mindenféle fémjeit hajigálva láttam. Segítettem is neki. Ezért kölcsönadta az egyik bicaját (előhúzott néhányat a hulladék mögül), hogy használjam, amíg itt vagyok. Ő nem bicajozik. Ha majd nagyon megtetszik, akkor meg is vehetem. Gyorsan el is mentem bicajozni egyet az óceánpartra. Az egész olyan hirtelen, aztán gyorsan kifordulok az utcából, és hirtelen az jutott eszembe, hogy megyek a Dombosra port locsolni vagy sarat söpörni, vagy jött valaki, behajtott vagy nem fér ki vagy küljem ki, vagy vezessem oda. A ház tele haverokkal, de nekem már mennem kell, már ott kéne lennem, úgyhogy bicajjal megyek, majd ott felejtem, vagy nem találom, azt se tudom hova tettem, ja, a Virág hozott kocsival.
Aztán átköltöztünk ide, és amikor először dolgoztam egyedül... Ültem, és/azaz dolgoztam. Nem is, hogy ülve dolgoztam, hanem úgy ültem, hogy az maga volt a munka. Akkor megláttam, ahogy a Fitykével egyik éjjeli őrködés hajnalán megláttuk a Sanyi vezért. Hallottuk is a kistraktorját. Gondoltuk, hogy totál összevissza lebasz majd minket, hogy ez nem munka, ez nem dolgozás, ez nem dolog. De kiderült, hogy nincs is ott, csak éppen közösen trippeltünk, vagy nemtom mi volt éppen a dambószleng az ilyenre akkor. Gyorsan föl is másztunk a hidroforra, most meg itt ülök egy emeleti medence mellett.
Akkor utána fölvettek az étterembe mosogatni, ahol első nap úgy elmosogattam, hogy közben kitakarítottam a raktárat, megmostam az ablakokat, szemétszedés, asztalmosás, padok, székek, poharak meg minden mást, amiről meg eszembe jutott, hogy 10év Dombos crew után ezek után még elvihet Orahovóra is a sátorért. Ez alap spiritleader training.
Aztán hazajövök, a Pelikán Panzióbaba. És akkor veszem észre, hogy az alak, akit csak Öreg Pelikánnak hívunk léceket fest a teraszon. Na, mondom, még ez is. Aztán látom, hogy két foga van, közte a cigi, kopaszodik, egész nap dolgozik, nem iszik, csak néha egy sört, a nőket úgy is érte, ha törökül beszélnek, elvágott farmernadrág, mondhatnám, "hosszúrövidnadrág", és be van rúgva, mint mindig. Kérdezek valamit - nem emlékszem mit, ő válaszol valamit - nem értem, hogy mit. De nem úgy, hogy I don't understand you, hanem totál artikulálatlanul motyog. Viszont dallamosan. Én ilyenkor ilyen igen és nem irányba is rázom a fejem, és csak annyit mondok, hogy fúúúúúú (fújtatom, pontosabban). Akkor ő meg, hogy yeah, yeah, és megint motyog.
Mielőtt ezeket így összeszedtem, igazából először csak annyi jutott eszembe miközben ezek történtek, hogy mindenről a Dombos Fest jut eszembe. És akkor kezdtem el gondolkodni, hogy kb mégis mi mindenről. Ennél biztos többről, de nemtom miről még. Mondjuk, a hülye, értetlen amerikai teenagerekről a régi VIFÓ-s székdobálások. De, aztán nem jutott eszembe több, mert sokszor csak annyit látok egy napomból, ha visszagondolok, hogy ülök.
És akkor rájöttem: az történik, hogy annyi éve kezdődik meg nekem ilyenkor a Dombos Fest, pontosan így június végén, hogy reflexből kijött rajtam a dombos hangulat. Semmi homesick, ez sem az, hanem pavlov-effect. Úgy viszont nehezen fönntartható ez az érzés, ha egyik élmény után sincs egy hideg sör meg tábortűz, vagy legalább egyik vagy valami harmadik.

Jó astét!

Nem csak azért, mert itt ma volt az Independence Day US, és mindenki már délután 5-kor kiült a kisszékével az óceán-partra, hogy jó helyről nézhesse a tüzijátékot este 9-kor - igaz, volt aki 8körül már aludt, de jó helyen volt. Amúgy az atrakció itt Ocean Cityben, gyengébb koreográfiával indult, mint a dombosi újéves vagy a topolyai Tolerancia táboros, úgyhogy a Szöcskével mi végig se néztük, mert láttunk ár ilyen, nem ezért jöttünk, meg főleg nem azért, hogy elhaljon a nyakunk...Aztánmeg hirtelen tele lett az ég színes fényekkel, és bumm, kész.

Szóval, nem azért írok éppen ma, mert ez éppen ma volt, és ezért mindenki, akinek csak van, fölhúzta az amerikai zászlós bikinijét, fürdőgatyáját, papucsát, napszemüvegét, pelenkáját, amerikaifocilabdáját, törölközőjét, és mellé, ha érkezett, akkor gyorsan berúgott... Vagy csak crazy old guy volt, és egy kínai fazonú boltban megvett egy olyan amerikai zászló+talp elektronikus berendezést, amin ha megnyomta a gombot (miután a tarkómhoz nyomta) elkezdett szólni az amerikai himnusz, a zászló pedig hullámzott meg kattogott. Aszontam, hogy Great!Waving, singing. bravo! nemtom, értette-e, vagyis, hogy mondtam-e valami értelmeset, de tovább nyomta, és elsétált. Szép emlék lesz.

És azért se éppen ma írom ezt, mert a Joe-nak, a kollegának ma megjött az áram, a power egy hét után a házában. Itt ugyanis mostanában olyan viharok voltak, hogy egy-két fa kidőlt, egy-két városban nem volt áram egy hétig, és ezért, például a Joe egyik nap (vasárnap) telefonált, hogy helyettesítsük már legyünk szivesek, mert ő már nem aludt három napja, mert nincs áram, és ezért nincs légkondi, és ezért ő nem tud aludni, és így meg nem lehet dolgozni és élni se. Mától ő is újra jókat alszik, de előbb a mindenféle gépek nyomkodásával ünnepelte a függetlenséget. 

Szóval, ez sem épp a legfőbb ok, de még a cím is átverés, mert az sem igazi ok. Egyik nap (kedden) nézem éppen az egyik alak hátát, amin egy sas meg egy amerikai zászló van, és semmi más. De annyira semmi más, hogy más rá se férne. Éppen nézem ezt a tele hátat, hogy ez aztán a patrióta, meg se mondom neki, hogy én itt egy szerbiai magyar gyerek éppen stekkelem haza az ő green dollárját... amikor ő odaúszik, hogy hauduing. Ebből, az lett, hogy én mondom, hogy így meg úgy (ahogy Kanizsán egy öregasszonytól tanultam), amire ő megkérdi, hogy német vagyok-e, mert az akcentusom miatt ő asziszi, hogy, vagyis hát szerinte én német vagyok hótziher. Mondom, hogy nó, én szerbiából vagyok, de actually Hungarian. Ő is. Ő is magyar. Nem is akármilyen, hanem egy igazi ötvenhatos escaper fia. Bárc(z)i. El is úszott onnan az amerikai zászlós-sasos hátával, nemsoká meg jött is a fiával, a Kennel, aki azt mondta, hogy Jó astét! Az öregapja éppen akkor tanította, mert fölhívták, hogy itt egy magyar. Hát, így a cím. 

De, amiért ez itt megelőzi azt a sok mindent, amit le akartam már ide jegyezni, az az a dolog, hogy most egy hónapja, hogy fölültünk a NY-AC buszra a Szöcskével meg a két akkor még friss spannal, és aztán keződött minden. Már alig emélkeszem, hogy mi volt tegnap, de az első napok még mindig frissek. Itt már egy kis vihar meg ötvenhatos az új így néhanapján, de egyébként csak úgy múlik egyik nap a másik után.

Pancake mix

Az egész út egyik fő előzménye-előidézője Kovács Hédi. Erről bővebben később. Most annyi, hogy pancake mix. „Két dolgot okvetlenül próbálj ki: Dunkin Donuts és pancake mix, vagyis abból palacsinta.” Megvolt. Mindkettő. A fánkot a Joe adta, a pancake...

A mosogató munkahelyem extra. Igaz, nincs szabadnap, heti 7 nap, végig állok, gyorsan, faster, faster...olyan igazitt, munkaféle munka, amibe ki is lehet fáradni. De ettől még nem extra. A főnökkel dolgozok együtt. Mind a kettővel. Így natúr, ettől sem extra, csakhogy ők (Paco és Olga, mexikói és fehérorosz) szintén J-1 vízummal kezdték egyetemista korukban, aztán most meg étterem, szerelem, éppen csak még kids not yet. Még ettől sem olyan halálextra, attól viszont igen, hogy Paco, a főnök-szakács minden nap valami új, vagy amerikai vagy mexikói specialitást specializál nekem ebédre (lehet, hogy ez még valami állati ösztön, hogy ilyen hálás vagyok a kajáért). No, ott volt a pancake. Éppen csak csoki van sütve a tésztába, illek megkenni vajjal tetejét, ami már eleve porcukros, aztán arra egy kis juharszirup, és hogy egészséges legyen, kérhetsz rá gyümölcsdarabkákat. Én ilyen ettem, remélem ezt kellett kipróbálni.

Itt dolgozik velünk még a Rosiem aki egy tipikus amerikai filmbeli hülye szomszédasszony tipus: feszt ugat, unalmas, ronda, kövér, és tényleg a szomszéd házban lakik. Meg a Mary. Ő laza. szeplős, amerikai, néha sexy, szeret nekem kávét főzni, de csak egyszer engedem neki, utána aszondom, hogy NO, THANKS, ,utána meg, hogy NO vagy hogy NO, NO, NO. Van még egy csaj, de ő csak néha van.

Egész nap 70’, 80’ évek jazz slágerek, és egyéb evergreen szerelmes dalok. Ez is extra. Amúgy, a Paco a legjobb informátorom, meséli a haverjai eseteit, és olyankor jókat nevetgélünk az embercsempészes, rendőrlefizetős, utcai lövöldözős, hamis papíros sztorikon. Gyorsan múlik ott az idő.

Are you hiring?

Ez a vizimentő meló pelenka, úgyhogy simán befér mellé egy plusz munka és azzal egy kis plusz pénz is, gondoltuk, úgyhogy elmentünk munkátkeresni. Az itt annyira egyszerű, hogy bemész a kiszemelt üzletbe, éttermbe, hotelbe, vagy sorba mindbe, és aszondod, hogy ARE YOU HIRING?. Kb 50 százalékban YES, de kb nulla százalékban összeegyeztethető a munkaidőnkkel. Ezért hát, szétnéztem a neten is. Találtam egy security melót egy night clubban, AC-ben. Jól fizet, hétvégi munka, én hétvégén pont szabad is vagyok, fasza. Elbuszoztam a megbeszélt interjúra. Mondtam a buszsöfőrnek, hogy álljon már meg a klub előtt, úgyis útbaesik. Meg is állt. Az autópályán. Aszongya, take care, this is the highway. Mondom, OK, THANKS (minden ezt mondom,...hát mit mondjak?, max azt, hogy FUCK). Átszaladok, beérek, hívom a főnököt, mondja, hogy keressek egy kopasz, kitetovált alakot. Megvan. Ott ül velem szembe. Ad egy papírt, rámutat egy ajtóra, kinyílik a szája: menj be, töltsd ki! Bemegyek. Bent húsz meztelen nő, egy-kettő a rúdon, a többi csak úgy kóbászol le-föl.

 Remegő kézzel kitöltöttem...aztán másnap fölvettem egy étterembe dishwashernek.

Work!

Az Ocean Colony hotel igazából nem is annyira hotel, vannak akik egész évben itt laknak, ső olyanok is, akiknek saját szobájuk van itt.  Leginkább kedves emberek, de kicsit fura, hogy mindenki itt volt már előttem, És itt is marad.

A költözés napján, illetve az után néhány órával megkezdtem az első munkás hetet.  A munka attól kezdte ugyanaz: ülök én, ül melettem a Joe, süt a nap, az emberek napoznak, fürdenek, esznek-isznak, mi ülünk, süt a nap. Ha kicsit jobban süt, akkor arrébb tesszük a napernyőt. Közbe kötelezően rajtunk az egyenruha. Van egyenruhánk: piros gatya, vörösköröszt jeles és guard föliratú majica és újatlan majica, és ugyanilyen trénerka (alsó, fölső). Trénerka! A hidegebb napokon, amikor 5-6 óra egyhelybenülés után fölhúzom, olyan hülyén éreztem magma, mint amikor elkezdtem dadogni élőben a DunaTV-ben. Tudod, hogy ott kell maradnod, de te már hülyének vagy nézni, és úgy is maradsz, nincs harmadik.

Első nap nem volt napszemüvegem, 10perc után elmentem venni egyet egy dollárt (szokásosan egy total idétlent, hogy a hosszú trénerkához jól álljon). Másnap azért még fájt a szemem.

Intermezzo: június 29-én 105 Farenheit, azaz kb 40 Celsius volt délben. Ezt csak most azért, mert éppen akkor írtam, és épp érzem, hogy elég lazán tombolt a Nap, reggel 8-kor viszont az ég még koromsötét volt, villámok meg ilyesmi. Ilyen itt a klíma. A levegő elég nehéz, de az ocean breeze fasza.

Van egy dobozunk, amit keep dry and clean. Abba van a log book meg a ph mérő folyadék és a másik izé-valami teszteléséhez a kémia. Az a fő feladat, amikor tesztelünk: mintát veszünk a vízből, beledobunk egy tablettát meg csöpögtetünkegy kis piros levet, megrázzuk, megézzük a színét, aztán ez alapján beírjuk a számot a bookba. Becsukjuk, eltesszük, aztán két óra múlva megint.

Az első itteni ismerős a Joe. Igazi, tipikus amerikai: hiperaktív, diszleksziás, memória problémája van, csak angolul ért és beszél. Gyógyszereket szed már 5-6éves kora óta. Amiben nem tipikus, hogy a szüleivel él, fogalma sincs semmitől, ami a külvilágban történik. Abban sem tipikus, hogy tudja hol van Európa, és már volt is ott. A Joe amúgy leginkább hallgat, de ha elalszok, akkor csettintget, hogy WORK!

A zárás még a nagy kihívás. Akkor minden kulcsot dugdosunk mindenhova, aztán mikor semi se nyílik, akkor hazamegyünk. Ha a gyerekek ugrálnak, vidámak, vidámkodnak, jól érzik magukat, akkor szólunk nekik, hogy azt nem szabad. Ez nem jó. De fütyülni, és azt kiabálni, hogy ADULT SWIMM!, az jó. Akkor thirty minutes csönd van. Vagy inkább 25, mert utána jönnek a gyerekek, hogy mikor van már vége? mikor? vége van már?

Van még egy fütyülés. Az a legjobb. Azért élek. Amikor vihar van, vagy legalábbis villámlik, akkor fütty, és ordítás: CLEAR THE POOL!, aztán megyünk a game roomba biliárdozni az utolsó dörgés után félóráig. Persze, fizetett órák ezek is. Like a boss.

Vannak kis aranyos-unalmas ksilányok, és vannak az ő aranyos-unalmas kis barátnőik, akik Dzsódzsónak hívnak. Meg van a barátom a Joseph, aki original olasz. Bár ő már itt született, de szereti Európát, volt is már ott, tanult is ott. Tud hasonló olasz fazonokat az ő idejéből, mint a bez karte otthon. Meg van egy extra milf, akinek egyszer megmentettem az életét (majdnem a fejére dőlt egy napernyő), de semi hála, csak a tenkjú. A napi intím kapcsolatunk, hogy az értetlen fiat visszaküldöm hozzá, vagy szerbül belé.

A többiek vagy öregek, vagy gyerekek, vagy jó nők, de gyerekek.

Ezt heti ötször 8 órán át.

Diet Coke maybe aka Dry Town

Ocean Cityről Wikipédia nélkül. Ahogy már írtam, dry city, ami azt jelenti, hogy nincs alkohol. Előtte még soha nem hallottam ilyesmiről. nem is gondoltam, hogy létezik (főleg nem egy kaszinóváros melett), most meg éppen egy ilyenben lakom. 

Ha kocsma és egyéb ilyesmi nincs is, van azért vagy húsz templom, amelyek negyedóránként szebbnél szebb harangjátékkal teremtenek égi összhangzatot. Mivel, nem a kocsma a minden, bemegyünk mi mindenhova, ahol barátkozni lehet, de sietni kell, mert minden bezár kb éjfélkor.

Úgy saccra Topolya méretű, lélekszámú a hely, csak van egy gyönyörű óceán-part és mellette a sétány. Minden ház (leginkább faház) egy-két emeletes, lobog rajtuk az amerikai zászló, mindenki a Philiesnek szurkol, ide járnak Pittsburg és Philadelphia gazdagjai. Az óceán az utcánk végén hullámzik, úgyhogy egész nap érezni az ocean breeze-t. Sok a hotel és az étterem. Találtam egy színházat és egy könyvtárat, amikbe be is mentem. Meg két bevásárközpontot, amik nagyon drágák. Minden nagyon drága ott: két alma két dollár, fél liter víz másfél, egy liter Cola egy dollár. A Cola a legolcsóbb üdítő-frissítő. Sikerült gyorsan találnunk egy orosz sör dillert, egy dollár egy dobozos sör. Első alkalommal ingyen ihattam. Azóta még nem beszéltünk. Mindenki hatalmas autókat vezet. Sok a kövér, de sokan futnak és szörföznek, úgyhogy szerintem ez egy kb alacsony átlagsúlyú város. A Boardwalk olyan, mintha minden nap búcsú lenne – ja, időközben megváltozott a kép: a néptelen sétány tele lett, amint végetért a tanítás, és megjöttek a turisták. Gyanús, hogy a sok jó nő is leginkább most ballagott el valamelyik általános iskolából. A korombeliek már leginkább dolgoznak, máshol élnek, vagy nem jó nők. Van két óriáskerék és egyéb mindenféle csorompölő fémcirkusz, amin le lehet csúszni, meg ilyenek. Néha van vihar, az elég kemény így az óceáni széllel, hullámokkal, villámokkal. Én ezt speciel nagyon szeretem, majd a Work témánál kitérek rá ,hogy miért. Főtér nincs, minden párhuzamos, semmi kishegyesi hatás. 
Egyéb helyekről külön, részletesen.

Maffia choose

A cím Rufinától származik, a maffia játék hostjaként így vezette le az egyik kört: CITY GO SLEEP, MAFFIA WAKE UP, MAFFIA CHOOSE BANGBANG...

A negyedik amerikai ébredést nagyon vártam, hogy elhúzzunk ebből a dry cityből, azaz Ocean Cityből. Reggel jöttek is a truckok, bedobáltuk a cuccokat, átpakoltunk AC-be, berendeztük a szobát, találtam netet is benne, kimentünk a Boardwalkra. Végre, emberek (OC-ben, ahol egyébként sokkal szebb a sétány, senki sem sétált rajta), utcai zene, buli, a kaszinókba józanok be, részegek ki. Fények meg minden, amit vártam. Amerika! Így már más, el is múlt gyorsan a 4napos letargiám. Visszaérünk az esti sétából, ott a Dragan manager, akiről kiderült időközben, hogy supervisor, és nem az ügynökség, hanem a cég embere. Szóval, ott a Dragan, és Szöcskére, Sebastijanra és rám mutat. Mi vagyunk az a három, aki visszaköltözik OC-be, mert ott is van két medence, amit őrizni kell. Tudtuk, hogy hárman mennek oda, de volt egy önkéntes, meg aztán hittünk benne, hogy Szöcske basszuskulcsos meg Fenderes tetoválása és a főnök basszusgitáros fia kapcsolat ott tart majd minket. Ennyi volt az öröm. Hétvégén még ott laktunk a többiekkel (összesen tizenhárman vagyunk a szerbiai vizimentő elitalakulatban), kocsival hordtak minket dolgozni, hétfőn költöztünk.

Az első munkanapon megismertük az amerikai kollegánkat, Joet, akivel azóta együtt őrizzük az Ocean Colony nevű hotel medencéjét. Második nap, ami nekem azonnal szabadnap, ismét elmentem OC-be, hogy lakást keressek. A rossz emlékek miatt nem akartam visszaköltözni az inkubátorba. Találtam egy, a munkahelyhez közelebbit, 5dollárral drágább a heti bérért. Másnap reggel beköltöztünk, és mentünk is dolgozni.
Ennyi a kalandozások kora, ezután már minden status quo.

Are you choking?

Négy napot éltünk Ocean Cityben. Napközben fürdés az óceánban, foci a kazah lakótársakkal (Szerbia -Kazahsztán 15:5), maffai társasjáték az orosz, moldáv, indonéz, makedón, amerikai és horvát lakótársakkal... (Itt már örök barátok lettünk a kazah nagyarcokkal: Sultan és Aman illetve az orosz és indonéz csajokkal: Rufina és Lin Lin). Úgy neveztük ezt a helyet, hogy etnikai inkubátor. Itt angolul még csak minimál stílusban beszéltünk. Ezekban a napokban váltottunk át egy másik világnyelvre, da nam ceo svet razume. 

Továbbra is tömegesen aludtunk, szekrény nem volt, meg munka se, úgyhogy balance. Esténként jártunk be edzeni AC-be. Ott szereztük meg az amerikai vörösköröszt által elfogadott szabvány szerinti vizimentő engedélyt. Egy próba-úszás, egy víz alatti, egy súly kiemelés a víz alól , és kezdődött a mentési gyakorlat. A legjobb rész az volt, amikor a rescue tube-ot a mellünkhöz szorítva kellett ugrani a vízbe, és azt ordítani, hogy CLEAR THE POOL! ezt mindenki nagyon jól csinálta. utána valaki fulladót játszott, valaki mentőt, és húzgáltuk egymást a medence széléhez. Jó csapatépítő játék lenne pl Dombos Festen. Utána, mivel a vízi fulladók már biztonságban voltak, megtanultuk a CPR-t, azaz az újraélesztést, ami úgy kezdődik, hogy megkérdezzük a fuldoklót, hogy fuldoklik-e (ARE YOU CHOKING?), persze ezt is üvöltve, aztán, meg hogy I’M A LIFEGUARD, CAN I HELP YOU?, és ha YES, akkor kezdjük újraéleszteni. Ha nem akarja, akkor nem kell vele szenvedni. Harmadik nap, az edzés után megkaptuk az egyenruhánkat, és azzal, hogy lesz még gyakorlat meg elmélet, szombaton már csinálhatjuk élesben. Negyedik nap a költözés miatt nem kellett edzeni, csak egy 8órás dvdt kellett volna megnézni, de úgy döntöttünk, hogy az már úgysem segít rajtunk. 

Are here Serbs?

Megindultunk a New York(NY) - Atlantic City(AC) Greyhound busszal. Az a legolcsóbb. Gondoltam, nem esemesezek, ha már Amerika: van wifi a buszban. Nem tudok kapcsolódni a Greyhound hálózathoz, de bejön még legalább tíz mrezsa. Olyan érzés, mint amikor Újvidéken keresgéltem a lakásban a lopható netet. Itt sem adtam fel, de mire bejött egy, már elhaladtunk a jeltől. Úgyhogy, küldtem haza egy smst, hogy minden rendben, útban vagyok Atlantic Citybe, a fiúk, akikkel jöttünk tudják a címet, ahol lakunk (fura, hogy nekünk nem mondta senki), úgyhogy kb két óra múlva az új otthonomban, ágyban pihenek ki a hosszú utat. Ez olyan szép, nyugodt sms volt, és a kollegák is olyan szépnyugodtan aludtak, hogy úgy döntöttem, ebben a nagy nyugalomban minek írjak a managernek smst, úgyis tudjuk, hogy hova megyünk...

Egy kb végtelen alagút vezet NY államból NJ államba. Én még a végtelen vége előtt elaludtam. Néha fölkeltem, sehol semmi, totális sötétség, éjszaka. kb 24óra után eljött az első éjszaka. Végre. Legközelebb arra ébredek, hogy a GTA vagy San Andreas vagy valami más lövöldözős-káromkodós játékban vagyok, mindenhol hatalmas világító föliratok, az utcákon magassarkós fekete nők dőlnek a falnak, egy limuzin fordul be éppen előttünk az utcába... Eszembe jutott az ügynökség reklámszövege: kaszinó, kurvák, kokain. Így körvonalazták ezt a munkát, vagyis a várost. Meg, hogy könnyű plussz-munkát találni, és állandóan buli mindenfelé: ludilo.

Fölrázom a többieket: ej ljudi,  Atlantic City ! Persze, már mindenki ébren,  éppen csak nem tud megszólalni a látványtól. Leszállunk a buszról.

Indulunk a szállásra, de a magabiztos kollegák elfelejtették a címet. Nekem ki van írva, meg van nyitva a googlemaps tab, merthogy ugye már leküldtem a családnak, hogy hol él majd a Jocika...minden. Totál föl vagyok készülve az új otthonra. Csak azt nem tudjuk, merre induljunk. Föl akarom hívni a manager Dragant, de kiderül, hogy ez nem az a szállás, amit a cég szervezett, hanem amit a kollegák privát szerveztek. Fasza. Utcai netlopás, googlemaps, odaérünk, kopogunk. Kijön egy álmos alak, Rajko kollega kérdi, hogy ARE HERE SERBS? Az mondja, hogy NO, és becsukja az ajtót. Na, akkor most hívjuk a Dragant. Mivel, nincs mobilunk amiről fölhívhatjuk, éppen jó, hogy kiesik a szomszéd ház ajtaján egy totál kész arc, aki bár beszélni már nem tud, de megérti mit akarunk, és kölcsönadja a mobilját. Dragan jön, a Tropicana előtt találkozunk. Ott még pár kurva meg limuzin, aztán a Dragan, berakjuk a táskákat, megállunk enni a Wawaban, ahol nyomkodni kell egy monitort, és szendvics lesz belőle, Nem finom, de érdekes. Meg tonhalas. Nem fogok éhenhalni, legalábbis ma még nem. Kaja közben kiderül, hogy nem AC-ben lakunk majd, hanem Ocean Cityben (OC). A házban nincs már nagyon hely, már mindenki itt van, csak mi nem. Na, azért még beférünk: fölmegyünk egy emeletesház padlásszobájába. Csöndben, mert már alszanak. Négyen. Meg jöttünk mi négyen. Összesen három ágy. A meglévők mindnyájan egy franciaágyon, mi osztjuk a maradék kettő nemfranciát. Annyi derült még ki aznap, hogy munka még nincs, szóval nem kell korán kelni.

Snack

Szurcsinből négyen repültünk egy géppel, illetve eggyel Zürichig, és onnan egy másikkal Newarkig. Az original társam, a Szöcske még soha nem repült. Én egyszer. Elismételtem a nővéremtől hallott nyugtató dumát, amit másfél éve Malmö felé mondott nekem a gépen. Amikor éppen a vicces szövegrésznél tartott, fölemelkedett a gép, és az arcomra ragadt a mosoly. Megpróbáltam ugyanígy lejátszani, de Szöcskének ez nem volt elég, bedobott egy 8órás „utazás-elleni tablettát” is. Mondtam neki, hogy a repülés semmi, én csináltam már, másfél óra, észre sem veszed. Óceán fölött még én sem voltam, de az gondolom, ugyanolyan semmi, csak nyolcszor több.

A repülés-élmény tényleg semmivel sem keményebb, de, ahogy gondoznak, etetnek, itatnak, eltotyogsz időnként  a wcig meg vissza,  hat óra után kezdett kritikus lenni. Úgy éreztem magam, mint egy bojlerpulyka, amit egy ketrecben hízlalnak a megfelelő mennyiségű megfelelő táppal. Annyi fény, amennyi kell, szorakoztató filmek, nyelvtanulós játékok... Szóval, az egész nem nagy valami, mármint az, hogy repülsz. De az, hogy ez a beállított hőmérséklet, etetés, itatás (egy guruló asztalon szólgálják, ami kicsit olyan talicskából a vájúba érzés) mind azt juttatta eszembe, amikor a disznók mozdulatlanul élnek, híznak, aztán ha ki is engedik őket, már nem tudnak menni, mert soha nem mozdultak... Lehet, ez már kicsit túlzás. Ennyit erről. 

Este értünk Newarkba, de NY annyira fénylett, hogy nappalnak tünt. Itt végre összebandáztunk a másik két kollegával. Beálltunk az emigráns-ellenőrző sorba, ahol egy olasz nevű rendőr unottan, fáradtan jól leszart minket, talán már aludni akart, vagy nappal is ilyen, nemtom, de úgy mentünk át, mint a szerbiai vámellenőrzésen Röszkénél. Mondta a nevem: Rákk! – pont így mondta néhány éve egy bicajozáskor a román határőr is. Akkor éltem át először időzóna váltást. Akkor ez annyira meglepő, annyira furcsa volt, most meg annyira semmi, pedig én éppen, hogy direkt akarnék egy erős elveszettséget, meg mindent, amit ebbe beleképzeltem..., hogy azt hiszem, a romániai utazáskor erősebb jetleg-em volt, mint most. Szóval, az emigráns státusz meglett gyorsan: egy pecsét meg egy legyintés. Még talán hallottam is valami ájde-félét.

Aztán itt még volt egy két jel, amik az egyetlen irányba mutattak. Követtük őket. Innen az volt a következő információnk a managertől, hogy „picsite na port authorityja). Mivel nem tudtuk, hogy az merre és hogy, odamentünk megkérdezni egy salterhoz, amiről kiderült, hogy direkt azoknak van, akiknek fogalmuk sincs hol vannak, hogyan kell innen kijutni... Megkaptuk az infót, elhagytuk a repteret, megtettük az első lépéseket amerikai földön.